Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - Grigorij Kanovics: Menahem, a cigány (novella, E. Fehér Pál fordítása)
Menahem, a cigány- A szerelmet, rabbi, a szerelmet - felelte Menahem, aki isteni segedelem nélkül is könnyen elbánt volna akár egy tucat lánnyal is. - Nem elég, hogy téged szeressenek, fontos, hogy te is szeressél... lehezkel rabbi nagy tudósa volt a Torának, de a szerelem dolgai kevéssé foglalkoztatták, mert a világon a legjobban nem hűséges Csernáját szerette, hanem az Urat, aki, szerencsére, nem volt asszony és akinek szerelmére soha nem kellett várni. Az Úr szeretete mindig és mindenhol vele volt: nappal az imaházban, éjjel a házastársi ágyban. Hallgatta az öreg Menahemet, és csóválta az idő tartós havával belepett fejét, s nem lehetett tudni, egyetért-e Menahemmel, vagy sem. Menahem, egészen addig, amíg börtönbe nem került, szemrevaló vőlegény lehetett volna: fekete, kocsikenőcs-sűrűségü haja volt; széles, a sírlapokkal vetekedő válla; a keresztényekhez hasonlóan, kék szeme. Kacérkodtak is vele a megtermett és csábító litván lányok, akik a maguk nyelvén Mikalojusnak hívták. Ha az utcán vagy a folyónál találkoztak vele, megkísértették:- Mikalojus, gyere holnap a majálisra... Megtanítunk táncolni! Kadrilt! Meg polkát! Ne félj, nem bántunk, szűzen mehetsz haza. Ha-ha-ha! No és ha bántanánk- még meg is köszönhetnéd. Édesebb az alma az idegen kertben. Ha-ha-ha!.. Igaz, Antanyina?- Igaz, igaz, Kaze! Édesebb! Ha-ha-ha!- Gyere ki holnap, Mikalojus, a Nyúlrétre. Nem bánod meg! A városkában riadtan és rosszindulatúan pletykáltak: kadrillal vagy polkával kezdődik a dolog, de a templomban, keresztelővel végződik. Előfordult ez már Ionamiestisben. Mendel Levinnek, a patikusnak a fia beleharapott az idegen kert almájába és hamarost Motleből Moteius Levinskas lett, és a bársony fejfedőt felváltotta az ezüstkereszt a nyakláncon. Menahemre azonban nem hatott a csábítgatás, a csipkelődésekre ügyet sem vetett, a Nyúlrétre nem ment ki, az idegen kertek nem érdekelték, és ha valakihez barátság fűzte, hát az a sántácska árvalány, Braha volt, aki nagycsaládos lehezkel rabbinál szolgált dajkaként és szakácsnőként; megvédte őt a rágalmaktól, a rosszindulatú pletykáktól, mert akadtak akik terjesztették, hogy majd ő csinál törvénytelen gyereket a lánynak. Brahát Ionamiestisben szemtől szembe kelekótyának, fél- eszűnek mondották, ő azonban senkire sem haragudott, mindenkire kiszolgáltatott szép mosolyával nézett, nem annyira őket, mint inkább magát győzködve arról: nemcsak azokat kell szeretni, akik viszont szeretnek, hanem azokat is, akik nem szeretnek. Vajon a folyó nem szeret mindenkit, azokat is, akik szemetet meg agyagot hordanak bele; vajon a fák nem susognak mindenkinek, azoknak is, akik letörik ágaikat és felsértik kérgüket; vajon a madarak nem vigasztalnak mindenkit é- des énekükkel, azokat is, akik évekig rabságban tartják őket? Az Úr soha, senkit nem ítél el a szeretetért. Csak a gyűlöletért és a gonoszságért. És éppen ő, Braha volt az, aki mit sem sejtve, egy őszi napon akaratlanul elvezette oda Menahemet, ahol fenekestül felfordult addigi élete.
