Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - Duba Gyula: „ne aludj, megjött a bátyó” (regényrészlet)
Duba Gyula lap alól kitüremkednek dús hajzatának szürke hullámai, messziről ránevet a költő földesúrra, s találkozva vele jókedvűen rikkantja: a Hordóba gyerünk, komám, iszunk egy pofa bort! De hiszen a Hordó sincs már, vadonatúj, csupa üveg épületben, amilyenben az utca másik oldalán üvegfalnak ütközött a katarakta idején, pompás üzletben olasz cipőket árulnak a helyén. Vagy a kultúrfelelős is jöhetne, megtermetten hömpölyögve, kerek arcán szórakozott mosollyal, ráérősen, az alkalomra lesve, kire tegyen epésen ironikus megjegyzéseket. S jöhetnének a többiek, akik, ki tudná, merre, szétszóródtak, vagy már temetőkben nyugosznak, akik öregségükre vidékre költöztek, vagy öregek otthonába vonultak, akik a lakásukban ülnek, és egykori idők múlt eseményei felett töprengenek, nehéz járásuk közben a derekukat tapogatják, és nyugtalan éjszakák után, reggelente nyögve ébrednek. Igen, jöhetne vele szembe a régi idők teljes panoptikuma. Hogy legalább minden kétszáz lépésre és ötszáz idegen arcra jutna egy-egy ismerős. De ehelyett idegen arcok dandárjai hömpölyögnek feléje, rázúdulnak és közönyösen elmellőzik, barbár vagy, mint egy inkvizítor, kegyetlen vagy, idő! Melegebb napok jöttével az Úri meg a Ventur utcában, az egykori Fejér utcában és a Fő téren a szabad ég alatt álló asztalok mellett, műanyag székeken megtermett, sőt határozottan kövér kopasz fiatalemberek ülnek majd világszép csinibabák társaságában, és unatkoznak, nyitott szandáljukból kibújtatott, erős meztelen lábukat felrakva a szemben álló székre. Mintha az egész világ övék volna, olyan otthonosan érzik magukat, vagy mintha legalábbis ellenőriznék a dolgok menetét, bőséges védelmi pénzeket kasszái be érte, kihívóan képviselve új idők változó formáit és rejtélyes gazdasági viszonylatait. Gőgösen képviselve a pénz e világi útjait, melyek egyre kacskaringósabbak, s váratlan áradásai sosem azokat úsztatják a boldogság szigetei felé, akik a legjobban megérdemelnék. Hosszú szemléje során a férfi annak a szűk térnek a korcs tujafái alá is eljutott, ahol a verébminoritás tanyázik néhanapján. A nyomorék örökzöldeket kegyetlenül hajlongatja, erősen sanyargatja a szél, időnként mintha magányos verébpanasz sírna fel a nyöszörgő lombok között, eléggé bizonytalanul, mégis arra utal, megvan még, él még a minoritás! Kacskaringós utakon hazafelé tart a széllel, meggondolatlanul elengedi a nehéz vaskaput, nagyot döndülve csapódik be utána, még azt hiszik, restelkedik magában, hogy részeg vagyok! Csendben, óvatosan megy fel a lépcsőkön, nehogy ittasnak véljék, olyan korrekt, rendes ember, még gyászol szegény, s miközben kulcsait keresi, a kémlelőnyílás közepén apró pont fénylik, a lyuk közepén, akár egy szem, mely néz, lát és jelez, fényt lát világítani. A lakásban van valaki. O az, magától eljött hozzám! A lánykának lakáskulcsot adott, az iskolából vagy séta közben feljöhessen, amikor ő nincs otthon. A helyzet tehát váratlan látogatásra utal s annál kedvesebb: Borinak eszébe jutott a bátyó! Kulccsal nyitott ajtót, s ahogy az előszobába lép, a dolgozóból, félhomályból, kis fény ég a szobában, kijön a lányka, és figyelmeztetően szájára teszi a mutatóujját: pszt!
