Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - TALLÓZÓ - Szabad polc - Bodor Béla: Ezmég-azmár (Háy János: Házasságon innen és túl, novellák)
TALLÓZÓ gyakrabban az a történetet mozgató hiány, hogy az emberek egymás legelemibb ismerete nélkül élnek egymás mellett. Már a megismerkedésnél tudjuk, hogy nem lesz semmi a szerelemből, az összeköltözés előtt, hogy ez a kapcsolat sem lesz hosz- szú életű, de az emberek vakok, az orrukig sem látnak. Csak az nincs belekódolva a történetekbe, hogy éppen a saját omnipotens látásmódunkat kellene kérdésessé tennünk. És mégis - hadd általánosítsam a saját benyomásaimat - ezek az elbeszélések hatnak az olvasóra, együttérzést váltanak ki, elgondolkodatnak, megrendítenek, megmosolyogtatnak. Vajon hogyan oldhatjuk fel ezt az önellentmondást? Azt hiszem, Háy tehetségének legfontosabb eleme annak az érzékelése, hogy a dolgok hol siklanak el egymás mellett, vagy éppen egymáson. Ez a novellisztika valójában az oda-nem-illő művészete; legyen az nyelvi elem, a cselekményvezetés szabályainak megsértése, valamifajta horizonttörés vagy az olvasói várakozástól történő radikális elrugaszkodás; és ha azt nézzük, hogy melyek hatnak ránk a legerősebben, azt mondhatjuk, hogy azok a történetek, melyekben ez a várakozásainktól történő elrugaszkodás a történet eklektikus kidolgozása által a felületes szemlélő tekintete előtt rejtve marad. Mondok néhány feltűnő példát erre az oda nem illésre. A Haza a Senkiházából meghatározhatatlan időben játszódó háborús történet. A főszereplő gyerek, aki minden pillanatban attól retteg, hogy édesapja halálhíréről értesül, úgy dönt, hogy Isten léte ezzel a borzasztó élménnyel összeegyeztethetetlen. Karácsonyeste van, anya és kislánya éjféli misére megy, majd onnan haza. A novella lényege tehát az Istenháza/Senkiháza kifejezések közti szemantikai feszültség, amit a senkiházi szó szélesebb értelmezése árnyal. A csattanó azonban az, hogy a kislány éjszaka felkel, és egy mesekönyvet talál a karácsonyfa alatt, ami mégis Isten(Jézus) ajándékosztó létét bizonyítja. Az utolsó sorok eufóriája olyan vérlázítóan hazug a hallatlanul expresszív előzmények után, hogy ez már képes átlendíteni a csalás mozzanatát a mese horizontján: nem az író hazudik az olvasónak, hanem a gyerek akarja elhinni az angyalkamesét minden ennek ellentmondó szörnyűség dacára. A történet önműködővé válik, hirtelen új szál bomlik le a szövegről, mely olyan irracionális elemekből áll össze, mint hogy a parasztok lehelete éjjel átvizesíti az ablaküveget, hogy potyognak kifelé a napok a decemberből, hogy a fenyő mellett halvány fény kenődött a levegőbe, vagy hogy mire odaérnek A Senkiháza már töltve volt, mint egy vaságyú. A lány víziójában apja ujjai között előázalog a ragacsos vér, induláskor-érkezéskor pedig a nyíló ajtó alatt a felfagyott földön krepegnek a deszkák. Olyan nyelvi megmunkálást látunk, mely mindenfelé fénysugarakat vetít a történetből meghatározatlan irányokban, ésszerűtlenül és pazarlóan, és az olvasó megszokja, hogy az ilyen helyeket pillanatnyi örömpontoknak tekintse. Csakhogy ezekből az apróságokból épül fel az a történet, melyet az erőteljes főszöveg eltakar a szemünk elől. „Elhúz a tél. Elolvadnak a hómunkások. Ilyen laza kor ez.” — így kezdődik a Budapesti tavasz című novella, ami címével elég közvetlenül utal Karinthy Fe
