Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Hogya György: Agyagtáblák (esszénovella)
Hogya György Az ember ilyenkor először elbizonytalanodik, és nem tudja, mit is kezdjen velük. Aztán, bizonyos „kóstolgatás” után, úrrá lesz rajta a kisajátítás vágya, otthagyja azt, amivel addig foglalkozott, s csakis a hirtelen felvillanó felismerés izgatja. Az, amely annyira kézenfekvőnek látszik, s amely valamiféle sorsszerűség közvetítésével jutott el hozzá: La-taddár-ilu sörözgetése közben nem vette észre, és nem ismerhette fel azt az egyszerű vászonruhába öltözött férfit, aki csendesen maga elé nézve üldögélt a kocsma sarkában, s aki - pásztorbotját kezébe véve - csak este hagyta el a várost, hogy Innin csillagát követve - kétezer évvel később - Betlehemben bukkanjon fel újra... Egy táncos kecses mozdulatának tünékenységével oszlanak szét gondolataim, anélkül, hogy érkeznék leírni őket! Villanásnyi idő alatt zajlik le bennem mindaz, a- mit le kellett volna írnom, s az Ember fia felismerése felett érzett örömömre hirtelen a feledés nyomasztó fátyla telepszik. Az ember arra ítéltetett, hogy örökké felejtsen. .. Ezeket a sorokat is tulajdonképpen már csak önmagamnak írom. Jelzőkarók ezek a gondolatok, amelyeket jelenkori önmagam hagy a majdani önmagam számára, remélve, hogy később könnyebben megtalálom és felismerem azokat az értékeket, amelyek most is izgatják képzeletemet.... Persze, ebben a felfogásban akár talán félrevezető is lehet a kijelentés, hogy „én írom ezeket a sorokat”, hiszen ezek a sorok már régen megíródtak, s én csupán egy örökletes tulajdonságától szabadulni képtelen test módjára újra körmö- löm őket. Miként a madárnak nem kell tanulnia a fészekrakást, nekem sem kell tanulnom, mit miért írok, s nem is érdekel, érti-e ezeknek a soroknak az összefüggéseit más is. De vajon képes vagyok-e ugyanúgy „helyes” sorrendbe rakni saját foszlányokban jelentkező jegyzeteimet, miként La taddar-ilu agyagtábláinak szövegét? A negyedik emeleti lakásom nyitott ablakán keresztül tisztán hallom az odalent beszélgető férfiak hangját. Éppúgy munkanélküliek, mint én, csak ők a januári napsütésben az utcán, egy rögtönzött kocsma rögtönzött színjátékának sörösüveg-kellékével a kezükben beszélik meg gondjaikat, én pedig idefenn írással töltöm az időmet. Talán nem is érzik - és mi szükségük is lenne rá —, hogy jelenetük ősrégi jelenet, örök, visszatérő jelensége mindennapjainknak, s gondjaik, gondolataik is csak kellékek... (La-taddár-ilu a kézművesek utcájának kocsmájában szalmaszálon szopogatva sörét, ugyanígy hallgatta az ott ülők beszélgetését. Talán néha még bosz- szankodott is, amikor a namzitu, a hegyes végű, földbe szúrt korsó aljáról egy- egy - az erjedést elősegítő - árpaszem odatapadt a szalmaszál végére. De az is lehet, hogy fel sem vette, s csak a helyiségbe besütő napsugárban örvénylő milliónyi csillogó porszemben gyönyörködött, miközben a feltört agyagtok tartalmára gondolt...)
