Irodalmi Szemle, 2006

2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Hogya György: Agyagtáblák (esszénovella)

Hogya György

bölcsek segítségével - vagy a bölcsek a fiatalember segítségével, rádöbbentettek, hogy ha egyszer „elindulok”, akkor nekem nem kifelé, a világba, hanem befelé, ön- magamba, s nem előre, a jövőbe, hanem vissza, a múltba kell majd haladnom.)

Néha én is úgy érzem, szükségem van önmagam igazolására. Az említett bölcsek, a világ öntudatának meghatározói között olyasvalakit kell találnom, aki számomra kétségbevonhatatlanul az egyik leghitelesebb letéteményese annak a gondolati nyomvonalnak, amelybe az én kis lelkem is beleesik.

És elindultam „visszafelé”, a múltba. Megpróbáltam összeszedni a jelzőkarókat, a történelmi romok között talált kis agyagtáblákat, amelyeket a Nagy Lélek hagyott maga után.

Egyébként fel nem foghatom azt a spirituális ugrást, amely az emberi fejlődés meddő évtízezredei után „hirtelen” asztalra tette mindazt a tudást, amely adott idő óta uralja az emberi szellemet. Elat-hét ezer évvel ezelőtt egy új, fej lettebb - talán mutáns - ágyjelent meg1, s ez az új prototípus vésődött be legmélyebben a fejlődés nyomvonalába, megjelenítve az újabb kori ember személyiségi meghatározottságát.

Feljebb emelt minket az értékek rangsorában, de pórázainkat megtartotta, nagyobb szellemi szabadságot adott, de pusztán a kerítés korlátait vitte odébb.

Várható, hogy hamarosan olyan méretű szabadság részesei leszünk, amelyet az ember képtelen elviselni: felőrlődik. Az örökké vágyott isteni szabadságot nem fogja elviselni, s rá kell majd jönnie, hogy az isten, akit a szabadság elérése érdekében le akart vágni: az saját maga

.....

Bár .„Isten szereti a halottakat feltámasztani” (sza miti bullata irammu)

Ez a történelmi-szellemi kötöttség számomra érthetetlen, felfoghatatlan, és legfőképp: idegen!!! Mert nemcsak önmagam bezártságát és meghatározottságát tükrözi, hanem a helyzetét és a világét is, amelyben élek.

„A művész küldetése, hogy a titok legmélyebb alapzatáig hatoljon, ahol az ősi törvény táplálja a növekedést”— idézhetné most a lelkes fiatalember Paul Klee-t.

A tudattalanomban lappangó ismereteket olyan adományként fogom fel, amelyekért nem dolgoztam meg. Mélyfúrásoknál a felhúzott fúrórudazat csigafúrójának kiborított tartalmát megpillantva érezhet a szakember olyasmit, amit én érzek, amikor rátalálok egy-egy - a laikus számára akár semmitmondó - számomra azonban mindent jelentő „kész”, megélt érzésre, gondolatra. Nem kusza mitológiai fogalmakról van szó, hanem az archetípusok sajátos érzelmi tónusáról...

A „mélyfúrásnál” Gilgamesig jutottam el, akinél végre - úgy véltem - „mindent” megtaláltam:

„ Mindent látott, hallott, tapasztalt — jelenvalót és régenvoltat; mély kútforrása bölcsességnek: mindent tudott, mindent megértett; átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján,