Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - Pomogáts Béla: Megőrzendő hagyományok (2) (esszé)
Pomogáts Béla A jelenben szinte minegyikük a „kegyvesztettek” közé került: Déryt, Fábiyt és Gaál Gábort mindegyre támadják, nemegyszer rendkívül méltatlanul, Nagy Lajost és Benjámin Lászlót egyszerűen elfelejtette az irodalomtörténet-írás, holott a Kiskúnhalom, a Lázadó ember és A menekülő ember (amelynek megjelentetését hosszú éveken keresztül akadályozta a Révai József-féle irodalmi cenzúra!) írójának vagy az 1956 nyarán közreadott Egyetlen élet című verseskötet költőjének ma is az eleven irodalmi hagyományok között volna a helye, Lengyel Józsefet, akinek a szovjet haláltáborokról készült epikai beszámolói sok tekintetben Szolzsenyicin világhírű művei mellé állíthatóak, a rendszerváltás óta némaságra ítélte a rosszindulatú közöny (lányától tudom, hogy egy - éppen lágerelbeszéléseit egybegyűjtő - kötetét ezzel a felkiáltással utasította el az egyik könyvkiadó: „csak nem képzelik, hogy manapság egy kommunista író megjelentethető!”), és persze Zelk Zoltán, Tamási Lajos és Sinkó Ervin sem tartozik a kánonalkotók által kedvelt vagy elfogadott szerzők közé, holott például Sinkó nagyszabású moszkvai élménybeszámolójánál: az Egy regény regényénél kevesen mutatták be hitelesebben és leleplezőbben a szovjet politikai és kulturális zsarnokság köznapjait, és Fábry Zoltán publicisztikájánál, például az évtizedeken keresztül az író asztalfiókjában várakozód vádlott megszólal című 1946-ban írott hatalmas „védőbeszédénél” bátrabban és hitelesebben kevesen leplezték le a második világháború után demokratikus álarcban jelentkező magyarellenes intoleranciát és bűnöket. A valódi (és nem sztálinista, ellenkezőleg, szabadság- és egyenlőségpárti) magyar baloldali irodalom osztályrésze manapság az elhallgattatás, rosszabb esetben a rágalom. Nem jártak sokkal jobban a népi írómozgalom nagy egyéniségei, például Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Veres Péter és Sinka István sem. Legfeljebb annyi különbség érzékelhető, hogy miközben Déry Tibort'és társait a kommunista hatalommal történt azonosulással, a népi írókat szélsőjobboldali érzelmekkel és/vagy szélsőbaloldali kollaborációval vádolták meg ellenségeik. Kodolányi és Sinka esete viszonylag egyszerűbb, az ő írói pályájuk valóban felmutathat néhány olyan szerencsétlen kijelentést, amelyet a szélsőjobboldali eszmékkel lehet egybekapcsolni, ezek a kijelentések azonban nem szoríthatják árnyékba egész életművüket, amely kétségtelenül a huszadik századi magyar irodalom értékei közé tartozik. Kodolányi hatalmas történelmi, illetve mitologikus regényei, így a Julianus barát, A vas fiai, a Boldog Margit, illetve a Vízöntő az Új ég, új föld és Az égő csipkebokor semmiféle ideológiai vagy politikai téveszmével nem gyanúsíthatok meg, mi több, az utolsónak említett Mózes-regénynél nagyobb empátiával és szeretettel kevesen (talán csak Thomas Mann) ábrázolták az Ószövetség népét. De Kodolányinak azokat a műveit is igazolta a változó idő, amelyeket korábban egyértelműen elutasított a kommunista irodalompolitika - például az 1942-ben megjelent Esti beszélgetés és az 1944-ben közreadott Zárt tárgyalás című történelem- és politikabölcseleti írásaira gondolok. Ugyancsak irodalomtörténeti méltánylást érdemel Sinka István balladaköltészete, amely magas fokú poéti
