Irodalmi Szemle, 2006

2006/7 - TALLÓZÓ - Zólya Andrea Csilla: Egység és határok? (publicisztika)

mint ahogy a homogenitás indokoltsága is megkérdőjelezhető. Az egység nemzetit, egyetemest vagy plurális irodalmakat jelent? Miközben érezhető egy erőteljes Budapest-központúság, aközben máshol is vannak irodalmak, azoknak is nyilván megvannak a maguk központjai. Esetükben a periférikusság egyenlő lenne a mar- ginalitással?

A kisebbségi helyzetbe került irodalmak kapcsán az 1968-as írószövetségi vitát hozta fel Boka, amikor a be nem avatkozás kérdése merült fel, majd az 1982- es vitát, ahol már érvényesült az „utódnemzet és államnemzet” kérdése, illetve képviselve voltak a határon túli írók és irodalmak is (Tőzsér Árpád, Egyed Ákos, Páskándi Géza). Utalt az irodalomértés vitáira. Milyen problémákat is vet fel a nemzeti irodalmak viszonya a nemzetihez és fordítva (a romániai és jugoszláviai magyar irodalmak kapcsán Szilágyi Ákost idézte). Hogyan fogadják a budapestiek a nemzeti irodalmakat művelő irodalmakat? Beszélhetünk-e egységes irodalomról, miközben ezeknek az irodalmaknak kettős kötődései vannak, még ha a rendszer- változást követően a politikai kényszerűség meg is változott. Viszont a magyar irodalomnak nincsenek nyelven túli határai, hiszen határa és élettere maga a nyelv - zárta beszédét.

Boka László előadása után Kántor Lajos vezette végig a történelmi események mentén a szkizma három szakaszát (első szakasz 1920-tól 1945-ig, második szakasz 1945-től a hetvenes évekig, onnan valamiféle normalizálódás, aztán a harmadik szakasz tartott a nyolcvanas évek végéig). Kántor Lajos előadása is alapvetően egyfajta történelmi áttekintésre épített. Kós Károlyt idézte a Kiáltó Szóból, miszerint Magyarország is lemondott rólunk, nem csak a nagyhatalmak döntöttek; 1956 - a román hatalom elvárta a magyar íróktól, hogy állást foglaljanak a magyar- országi forradalommal szemben. Szabédi azzal utasította vissza e kényszert: hogyan tehetnék ezt, ha nem is tudnak egymásról a budapesti és az erdélyi írók. Kántor itt hangsúlyozta, a politikai nyomással szembeni ellenállás mögött azonban Szabédi kijelentése egy reális helyzetet is jelöl, annak ellenére, hogy a negyvenes években még nagyon szoros kapcsolat volt például Illyés és Szabédi között. Előadásában kitért arra, hogy a diaszpóra irodalma miért is jelenhetett meg abban az időben a Korunkban. Cs. Szabó László hamarabb jelent meg itt, mint a nyugati körökben. Könnyebb volt akkor a nyugati emigránsoknak erdélyi lapokban közölni, hiszen ez nyilvános hadüzenetnek számított Magyarországgal szemben, mivel a hivatalos magyar irodalom egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot az emigráns irodalommal. Kántor előadásában a többi előadóval szemben az egységes magyar irodalom mellett foglalt állást, hangsúlyozta, nem tudja elfogadni, és szerencsétlennek tartja a magyar „irodalmak” kifejezést. Az előadásokat követő vitában kiegészítette: a magyar irodalom egy, viszont szerinte sem egységes, mert nincs egy olyan nemzeti kánon, ami mindent meghatározna.

Szilágyi István: „irodalom, egység? Hülyeség! Nincs egység!” beszédében ő is történelmi áttekintést végzett. A jelenkori helyzetre utalva kijelentette, hogy ké