Irodalmi Szemle, 2006

2006/6 - Bodnár Éva: Csilla és Péter története (elbeszélés)

Csilla és Péter

Péter elnézte a békésen pihenő asszonyt, akinek az arcszíne már sokkal élén- kebb volt, mint az utóbbi hetekben bármikor, és nem értette az orvos aggodalmát. Az, mintha csak kitalálta volna, mire gondol, megjegyezte:- Az édesanyja ugyan jobb színben van, de ez inkább a hőemelkedéssel magyarázható. Ami aggaszt - tette hozzá óvatosan —, az a vérnyomás ingadozása és bizonyos anyagcserezavarok. Péter feszült arcát látva úgy döntött, őszinte lesz hozzá.- Minden jel arra utal, hogy fordulópont áll be az édesanyja állapotában. Hogy milyen értelemben, ezt sajnos nehéz lenne megjósolni - tette hozzá komoly arccal. - Úgy érti, hogy bármi bekövetkezhet? - riadt meg Péter.- Nagyon sajnálom, uram - jött a válasz. - Mindenesetre jó lenne, ha itt tudna maradni vele. Sajnálom, de most mennem kell - szabadkozott az orvos, és elhagyta a kórtermet.

Péter egész délelőtt fogta anyja kezét. Babusgatta, cirógatta, mint egy kisgyereket. Az asszony nyugodtan feküdt, nagyon békésnek tűnt - mint egy alvó gyerek. Péter egyre bizakodóbb lett, megpróbált nem gondolni az orvos reggel elhangzott kétértelmű szavaira. Néha-néha rápillantott a monitoron megjelenő szabályos grafikonra, az élet biztos jeleit közvetítő szerkezetre.- Anya, bárcsak hallanád, amit mondok! - sóhajtotta. Nézte a szelíd arcot, és várta a bizonyosságot, hogy az asszony jobban lesz. - Annyi mindent nem mondtunk még el egymásnak... és most annyira fáj, hogy elszalasztottam az alkalmat - mondta fátyolos hangon. - Tudom, hogy te és apa..., hogy mennyire... - akadozott a nyelve, míg kibökte — szerettétek egymást. És amikor meghalt... - nem bírta folytatni. Kétségbeesetten kapaszkodott az elernyedt kézbe. Ekkor furcsa hangra lett figyelmes. A monitoron vilióztak a fények és hallotta, tisztán hallotta a suttogást: „Péter...” Az asszony szemei felpattantak és tiszta értelemmel néztek a férfi arcába. - Mennem kell, fiam. Péter még mindig fogta az anyja kezét, amikor egy könnycsepp gördült végig a meggyötört arcon, és a semmibe révedt a tekintete.

Ápolónők és orvosok rohantak a szobába, de Péter még mindig dermedten állt az ágy mellett. Hallotta a sípoló hangot, látta a végtelen csíkot a monitoron, és lassan elengedte az elernyedt kezet. Kábán tűrte, hogy valaki kivezesse a folyosóra és leültesse.

Hosszú percekig tartott, míg agyában megfogalmazódott a gondolat. És amikor három szomorú arcú ember - köztük egy fiatal nő - elhaladt előtte, felemelte a fejét és hangosan kimondta: „Vége mindennek. Meghalt.” Egyenesen azokba a sötét szemekbe nézett, melyek most már nem voltak olyan elutasítóak. Pillantásuk egy néma percig összefonódott, ahogy néztek egymásra a szűk folyosón. Ugyanazt a fájdalmat látták egymás szemében, ugyanazt a gyötrelmet, ugyanazt a kínt. A halált, az elmúlást, és a mérhetetlen veszteséget...