Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - Pomogáts Béla: A százegyedik születésnapon (előadás)
Pomogáts Béla igen értékes müvekkel gyarapították a hozzá fűződő szakirodalmat, abban nem tudtak igazán fordulatot hozni, hogy eljuttatták volna a költő üzenetét: gondolkodását, erkölcsiségét és művészetét az ország egészéhez, a magyar társadalom mélyrétegeibe vagy éppen a közélet, a politika világába. József Attila öröksége még nem vált mértékké és hívószóvá, nem fogta be vonzáskörébe a magyar közéletet, amelyen, sajnos, mindinkább érzékelhető, hogy a költészet és a szellem csillaga nem virraszt a politikai élet küzdelmei felett. Igaz, József Attila sorsát és költészetét sohasem lehetett „állócsillagnak” tekinteni: értelmezésében és megítélésében egymással ellentétes erők csaptak össze, és klasszikus mivoltának, rangjának széles körű elismerése mögött ádáz szellemi (vagy éppen politikai) küzdelem zajlott annak érdekében, hogy a költőt vajon melyik tábor sajátíthatja ki. József Attilának nemcsak rövid élete volt zaklatott, hanem most már közel hét évtizedre kiterjedő utóélete is. Mondjuk ki, szellemét többször is megerőszakolták e mögöttünk lévő hét évtizedben. Csontjait több alkalommal áthelyezték, megesett, hogy titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával (mint 1963- ban, a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjának előkertjébe, annak demonstrálására, hogy József Attila a kommunista párt saját költője volt), eszmevilágát és szellemi örökségét meghamisították, és valóságos irodalomtörténeti bűvészmutatványokkal kísérelték meg az uralkodó hatalom ízléséhez és dogmáihoz alakítani mindazt, amit szellemiségben és eszmékben, költészetben és emberi tanúságtételben hátrahagyott. Igen, József Attila emberi sorsa és költői öröksége, nem egyedül a mögöttünk hagyott közel félévszázadban (1945 és 1990 között), nemegyszer az erőszakos és gátlástalan politikai, illetve irodalomtörténeti mesterkedések kiszolgáltatott áldozata volt. Azt a kálváriát, amelyet József Attila emléke és öröksége bejárt (és ennek a kálváriának a része volt korábbi „kommunista költőként” történt megdicsőülése is!), nehéz mellékesnek tekinteni. Igen, József Attilát mondották gyalázkodva fasisztának (Moszkvában, néhány esztendővel halála előtt), mondották magasztaló- an kommunistának (egy egész korszakon keresztül, miután a személyét övező hivatalos gyanakvás már szertefoszlott 1956 után), aztán próbálták mondani - de most már elítélő módon - ugyancsak kommunistának, hogy aztán éppen az utóbbi másfél évtizedben előkerítsék azokat a különben korábban is ismerhető dokumentumokat, amelyek szerint a fasizmusról és a kommunizmusról egyformán lesújtó véleménye volt. Ezek a dokumentumok korábban persze egy jól zárt páncélszekrényben várták az időkjeiét, amely meghozza feltámadásukat. József Attila szüntelenül meghalt és szüntelenül feltámadott, e világi Krisztusként, mondhatnám: „lázadó Krisztusként”, akivel mindig kénve-kedve szerint járt el a történelem, a hatalom és a politika. Pedig ennek a mindig megerőszakolt és megalázott szellemnek a valódi és a földi létben is felismerhető transzcendenci- ája van - és ez költészete. József Attila sorsát ugyanis nem a mindenkori politikai kurzusok atavisztikus színjátéka, szellemi kannibalizmusa szabja meg, hanem az
