Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Aich Péter: Jancsi, Juliska, a farkas és a többiek (elbeszélés)
Jancsi, Juliska, a farkas és a többiek beígért látnivalót, miközben Jancsi csak állt, talán gyökeret is eresztett, tátva maradt a szája, a nyelvedet is oltsd ki, biztatta Piroska, s Jancsi szájához tapadt, olyan föl- buzdulás volt ez, amit idáig nem tapasztalt, Juliska valahogy kiröppent a fejéből, Piroska mellét érezte testén, kezéből izgalom sugárzik, milyen szép nagy fiú vagy, tapogatta a fiút, gyere hozzám, s Jancsi kútba esett, ahogy erre később visszaemlékezett, valahányszor Piroska átjött, mindig sötét kútba esett, ahol nem volt Juliska, bár megpróbálta elképzelni, idővel már elég jól ment ez, mert Piroska nem akarta a lelkét, ügyet sem vetett rá, Jancsi is így szokta meg, Piroska testében Juliska lelkét dédelgette, a kettő teljesen elkülönült benne, azaz inkább szimbiózisban élt, így valójában hűtlen sem volt, hiszen a szerelem a lélek dolga, s ha úgy vesszük, hűtlenségről amúgy sem lehet szó, végül Juliskának nem ígért sírig tartó szerelmet, sem örök hűséget, az égvilágon semmit, szót is alig váltottak, csak amit a folyó túlsó partjára kiáltani lehetett, még jól jön a tapasztalat, próbálkozott, ha majd a karjaimban tartalak, édes nefelejcsem, még gyönyörűbb leszel a gyönyörben. ÖTÖDIK KITÉRŐ Az erdész bácsi délceg férfiú volt, aki meglett korára is ifjúnak érezte magát, meglehet ezt csak ő maga vélte így, mert háta mögött azért összenéztek, bólintottak, fess ember, igaz, de már kissé odébb az ifjúságtól, arca is milyen ráncos, nemde, ő úgy mondta, hogy viharvert, a környező erdőket járta szolgálatilag a folyó mindkét partján, ezért évi jegye volt Farkas hajóskapitánynál, hogy bármikor általvigye őt, a vadakat vigyázta meg a krokodilusokat, kell az erő- és föltétel-egyensúly, na meg a természet egyensúlya, a nagyobb és erősebb megeszi ugyan a kisebbet és gyengébbet, ám az ember ne avatkozzon ebbe bele, ő is csak akkor lőtt krokodilust, ha cipőr e való kellett, vadászterületét jól ismerte, az ott élő embereket szintén, Piroskát kis kora óta, mikor náluk járt, a hajába túrt és megpaskolta orcáját, amire a kislány nem túl barátságosan reagált, s ez hízelgett az erdész bácsinak, mivel tisztelettudó megbecsülésnek tudta be, s hát adott ő valamelyest a respektusra, kihúzta magát, hasát meg be, jóságosán mosolygott hozzá, egy szép napon pedig, amikor újfent arra járt, kellemes élményét fölelevenítendő, megint Piroska hajába túrt, ahogy szokta, s csodálkozva vette észre, a kislány hajának mintha elektromos töltése volna, ujjához tapadt, mikor pedig a kezét elemelte, alig tudta ámulatát elrejteni, a kislány szikrázó szemmel nézett rá, azaz nem is kislány ez, villant benne a gyanú, nagy lány ez immár, elővette hát legbájosabb mosolyát, az orcapaskolást az utolsó pillanatban cirógatássá változtatta, s arra gondolt, milyen ügyes kis feleség lenne e talpraesett bakfisból, azóta már nem turkált Piroska hajában, ehelyett megcirógatta, gyengéden megölelte, lám- lám, hogy szeretlek, bennem megbízhatsz, kedves lányom, néha még cukrot is hozott neki, ha ugyan el nem felejtette odaadni, ilyenkor Juliskának adta, föltéve, ha a parton találta, s ez gyakran megtörtént, Juliska úgy meredt a vízre, mintha a krokodilusokat számlálná, mondd csak, szólította meg, mennyi sütkérezik ma a parton, s bármennyit mondott Juliska, rábólintott helyeselve, jutalomként a pontos válaszért neki
