Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Fried István: Egy nap Márairól (előadás)
Egy nap Márairól kirajzolódik-e a polgártudatú személyiség számára, netán a feladatba beleértődik- e a feladás fenyegetése, miként az irodalmak, nyelvek között közvetítő előtt, aki a klasszikus kifejezéssel „interpres”, azaz közbenjáró, fordító, értelmező? A kérdésekre a Márai-művek felelnek, korántsem a Márai-életrajz, amelynek fikcionalizá- lódása nem azonos a művek (beleértve az újságcikkek) lehetséges világával. Az irodalomtörténész/kritikus természetesen nem tekinthet el attól, hogy a XX. századi fenyegetettségek különféle változatainak hatására részint módosul a polgárfogalom, ennek következtében kompetenciája, feladatköre kijelölése is, részint fölerősödik mindaz, ami az irodalmi előképek közül nemcsak Kaiser színművében (s tegyük hozzá: Rodin szobrában) reprezentál egy magatartásformát, hanem közelíti ezt a világszemléletet a XX. századi, kisebbségbe kényszerült és a minőségelvben otthonra találó citoyen-elgondoláshoz, amely (ismét) Thomas Mann-nal rokonítja, de nem azonosítja Márait. Igaz, Mann immár nem a Buddenbrook-csa- láddal jelzett kereskedőpolgárság tündöklésének és hanyatlásának, másképpen: művészetbe érésének krónikájával szolgál, hanem a megalkotottság és kidolgozottság artisztikumának tartósságát hirdeti. Valahogy olyasféleképpen, mint Márai elbeszélője a Garrenek művét, kezdve a porosodó hárfától a meglelt műfajig, a dómépítéssel jelzett szimbólumtól a megnyilatkozások autentikusságáig. Idetartozhat annak megállapítása, hogy a napnyugati őrjáratra az 1930-as esztendők közepén induló Márai Sándor útleírásából egészen más polgárságkép bontakozik ki, mint a hazai viszonyokat a szatíra eszközével átvilágító Csutorából, a Csutorát körülölelő újságcikkekből, valamint a két háború közötti periódussal elszámoló, a két háború közötti periódussal leszámoló naplókból. Valójában a polgáriét akkor lesz Márai számára hősies vállalkozás, mikor a már említett fenyegetettségek közvetlenül határozzák meg, akár a hétköznapi életben is, a létezést; mikor egyfelől mesterség és művészet szétválása egyben a teremtés és őrzés, a tudás és a pusztán jól- informáltság bináris oppozíciójára emlékeztet, másfelől az ösztönvilág integrálja magába és manipulálja az értelem erőit, aztán bejelenti igényét a „világuralomra. Ilyen időben mind a polgáriét megtisztításának kísérlete a rárakódott félreértelmezésektől, mind a polgári jellegűnek, minőségűnek körülírt magatartás lehetőségeiről való töprengés elvezethet a hősiesség újra-meghatározásához, a szellem és erőszak egymás ellen feszülése esélyeinek újragondolásához. Az a polgári létforma, amelynek az 1920-as évek végén, az 1930-as esztendőkben Márai Sándor mindenekelőtt a visszáját látta/láttatta, kiüresedését mindenkinél inkább szóvá tette, az 1940-es esztendőkben egészen más fénytörésben mutatkozott meg; a társas együtt- létek formalizmusa ugyanabban a kontextusban helyeződött el, mint a kommunikáció előbb részlegesnek, majd teljesnek bizonyuló csődje: drámai erővel, jóllehet humorban feloldottan emlékezik vissza a Föld, föld!... elbeszélője Márai és Kosztolányi összejárásának epizódjaira, a polgárinak stilizált létforma szerint szerveződött kölcsönös meghívások nem a két író, hanem a két személyiség beszélgetésének üresjáratait voltak csak képesek produkálni; a nyelv meg a szubjektum idősze
