Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TALLÓZÓ - Sturm László: Szlovákiai, magyar, irodalom
TALLÓZÓ bán nálunk kezdett Márai Sándor is most kerül (...) az egész világirodalom élvonalába, (...) hogy újra divatba jött Mécs László és Peéry Rezső, akkor bízvást hihetünk abban, hogy az egész Trianon utáni cseh/szlovákiai-szlovenszkói-felvidéki magyar irodalom nevezhető (...) negyedvirágzásnak.” Az értékeket termő és szintetizáló negyedvirágzás veti föl követelően az önálló felvidéki szellemiség elismerésének és képviseletének igényét, ami mellett a kötetben a szerző nyomatékosan emeli föl szavát. És bár az északi géniusz egységesítő ereje pusztán futó ötlet marad, a sorsközösség és önmaguk elismertetésének gyakorlati szempontjai eléggé indokolják, hogy a szlovákiai magyar irodalom önálló jelenségként is tudatosítsa magát, és mutatkozzon meg. Cselényi kánonképző igénnyel, a maradandóság mércéjével vizsgálja a Felföld irodalmi termését. A maradandóság fogalmát nem definiálja, de az kikövetkeztethetően összekötődik számára a mű folyamatos aktualizálhatóságával. (A művészeti értékek új és új színben való megelevenedése a lényeg, de néha a dokumentáris érdekességeket szintén méltányolja.) A végső alap természetesen saját ízlése, és vállalja, hangsúlyozza is a szubjektivitást. Könyvét sem irodalomtörténetnek nevezi, hanem naplónak, memoárnak, olvasónaplónak. Elfogultságait nem rejti véka alá. Már Tőzsér Árpád leírta egykori tanulmányában a költőről, ami az esszéíróra is áll: „a Cselényi-hős számára tehát a technikai civilizáció útvesztőjében az irányjelző »csillag«: az el, a tovább, az út, az ú- jabb tapasztalatok, az újabb ismeretek”. Cselényi ezt az állandó megújulást hiányolja például Gál Sándornál, akinek mindössze féloldalnyi portrét szentel. Gál, Duba, Dobos, Mács és a szociográfiaíró Zalabai kapcsán veti fel többek között azt a vitatható nézetet, hogy a népi és a realista irányzat „konzervatív”, zsákutca, ellentétben a „Péterek” (Esterházy, Lengyel, Nádas) és Tandoriék lendületével. Rácsodálkozik Dubára, hogy „Veres Péteren nevelkedett sültrealizmusa ellenére” milyen fogékony az új áramlatokra. Gál számára viszont nincs kegyelem: „ő a konzervativizmus, a népi-nemzeti elv, a rosszul értelmezett népiség irányába mozdult el. Ez magyarázza mai, főleg Magyarországon észlelhető divatját. Gál Sándor egyértelműen a Sütő-Csurka-Ágh István-Nagy Gáspár- féle utat járja, s ez, tudjuk, nem az új magyar irodalom útja.” Árnyaltabbá teszi a képet, hogy máshol a szerző Veres Pétert (és Illyést stb.) is elismerően emlegeti. Úgy tűnik, Cselényi a kilencvenes évek elején előszeretettel vetítette rá a sok esetben kétségtelenül jogos színvonalbeli kifogásaira a „népi-nemzeti” szemlélet ellen a politikában szított ellenérzéseket. Fábry aktualitását Milosevicset és Zsirinovszkijt emlegetve domborítja ki, kisebbségi írónál talán még menthető egyoldalúsággal. Rosszhiszeműségnek kell azonban nevezni, hogy nem veszi észre, a magyar népi-nemzeti hagyomány milyen messze áll a gyűlölködő nacionalizmustól, és legalábbis naivitás a fenti közszereplők sovinizmusát tartani az egyetlen veszedelemnek korunkban. Mintha nem tudhatnánk, hogy az emberek közti szolidaritást nemcsak a gyűlölet, hanem az eltömegesedés, a fogyasztói társadalom is gátolja. A későbbiekben sokaknál ki is igazítja a korabeli politikai csatározásoknak túlságosan átengedett véleményeit, megértőbb és méltányosabb lesz a sajátjától eltérő ízlések iránt. Az ilyen ellentmondások, akárcsak a számos önismétlés, a kötet naplójellegét erősítik. Élőbbé teszik a szöveget, érzékeltetik a korok és a szerző változásait, indokolják a memoár műfaj felvetését a kötet kapcsán.
