Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TALLÓZÓ - Sturm László: Szlovákiai, magyar, irodalom
TALLÓZÓ STURM LÁSZLÓ Szlovákiai, magyar, irodalom A Kortárs februári számában Sturm László a fenti címmel terjedelmes kritikát közölt két antológiáról (Honvágy (Szlovákiai magyar szép próza 2005); A bámész civil (Szlovákiai magyar szép versek 2005); valamint Cselényi László (Negyedvirágzás avagy van-e /volt-e, lesz-el hát cseh/szlová- kiai-felvidéki magyar irodalom című kötetéről). A „vesszősített“ címet, - az értelmezhetőség gubancai mellett - feltehetően ez utóbbi kötet kérdésfelvetései is ösztönözték. Tallózónkban Sturm István kritikájának bevezető sorait és a Cselényi-kötetről írottakat közöljük A folyóirat említett számában jelent meg Kemsei István kritikája is Tőzsér Árpád köteteiről, melyek a közelmúltban láttak napvilágot. Rovatunkban ennek a kritikának is helyet adtunk. (szerk.) Erdélyben élt és él annyi magyar, amennyinek már jó esélye van, hogy maga működtesse irodalmát, ráadásul a hosszabb ideig tartó elszigeteltség következtében sokáig rá is szorult a viszonylagos önellátásra. A második legnagyobb létszámú kisebbség, a valamivel több mint félmilliós szlovákiai magyarság helyzete ebből a szempontból esendőbb. Létrejött és fejlett itt is a saját intézményrendszer, adva van a viszonylagos sorsközösség és a sajátos hagyomány, mégsem olyan erős a Magyarországtól (és a többségi nemzettől?) való elkülönülés kényszere és lehetősége, mint például az erdélyi szé- kelység esetében. Talán kevesebb mesterséges akadályt kellett leküzdeniük az anyaországban a szlovákiai magyar íróknak, de így az együttlegesség szelleme is kevésbé alakult ki, illetve vésődött bele a köztudatba. Érdemes-e egyáltalán az egyetemes magyar irodalmon belül külön egységként kezelni a kisebbségieket, például a szlovákiaiakat? Természetesen bizonyos határok között megvan a létjoga az elkülönítésnek a sajátos táj, sors és hasonlók miatt. Mindez a közösség Cselényi László szerint közös szellemiséget jelent, amelyet ő a Hamvas Béla- féle „északi géniuszban” talál fel, és irodalmilag Balassiig, Rimayig, Pázmányig vezet vissza. Ha hajlamosak lennénk is elfogadni az ilyen beállítást, akkor is jelentősen bonyolítja a kérdést, hogy az északi géniusz egyrészt jócskán átnyúlik a határokon, másrészt épp a legnagyobb tömbben élő csallóközi magyarság esik ki alóla, hiszen a Csallóköz nem tartozik a történelmi Felföldhöz. Az itt tárgyalandó könyvek nem oldják meg a felvethető elméleti kérdéseket, nem is ez a céljuk. „Szlovákiaiságuk” semmiképpen sem tolakodik az előtérbe, lényegében csak bizonyos témák és helyszínek viszonylagos gyakoriságában és egy lehetséges vonatkoztatási mező (a kisebbségi lét) nagyobb kísértésében merül ki. Céljuk nem a szlovákiai magyar szellem létének vagy nemlétének az igazolása, hanem az ottani al
