Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos drámái

Parti Nagy Lajos drámái

ható humor. Itt minden nüansznyi, minden mondat példamondat, minden szókapcsolat illusztrál, állandó feszültségben tartva a szöveget. S a szöveg uralma egyértelmű a rádiójátékban és az előadásban is. Itt nincs mód röhögni. Aki itt röhög és térdet csapkod, szóval az egész osztály, az itten felel, az jelzi, hogy ő érti, hogy ő tudja, hogy ő belül van.” (Balajthy 1997) Vagyis ha a belső, kétirányú szövegolvasást egyirányúsítja a befogadás, akkor szimpla karikírozásnak tűnik a paródia, s elfedi az ellentétes irányú olvasást, a paródia „ironikus transz-kontextualizációjá”-t, vagy egy másik nézőpontból, „a különbségek ismétlődésé”-nek játékát. (Hutcheon 2000: 32.) Linda Hutcheon ezzel kapcsolatban a paródia (gör. ellendal) előtagjának kettős jelentésére hívja fel a figyelmet, pontosabban arra, hogy a para- előtag nemcsak mint „ellen-”, hanem mint „mellett”, „mellé” is fordítható. Ebből vezeti le azt a gondolatot E. M. Forster kifejezésének fel- használásával, hogy a paródia iróniájának öröme nem a különösségben megtalált humorból, hanem inkább az olvasó által felismert, egyfajta intertextuális „életerő”-ből eredeztethető, amelyet annak összetettségében és távolságában egyként felismer. (Hutcheon 2000: 32.)

Parti Nagy Lajos hangjátékának és drámájának értelmezése meglehetősen egyoldalú lenne annak felismerése nélkül, hogy ezek a darabok a „magas kultúra” és a „magas irodalom” működését éppen a befogadó automatizálódott reflexein keresztül éppúgy parodizálják, mint az „alacsony irodalom” bizonyos elemeit. Míg az automatizálódott befogadói reflexek a szöveg horizontjainak elkülönítésében és az irónia és a humor egyirányú működésének a fenntartásában érdekeltek, addig A test angyala-átiratok kifinomult szövegközi és kultúraközi játékot űznek nézővel és olvasóval egyaránt.

A másik probléma a szereplők identitásának a kérdése. A Merlinben színre vitt a- nyag érdekes megoldása, hogy nemcsak A test angyala című prózaszöveget olvassa, hanem az Ibusár című drámát is. Azaz a cím némiképp félrevezető: a drámai „test angyala” nem a Parti Nagy-próza „test angyala”. Történik ez úgy, hogy Sárbogárdi Jolán narrátorként (tehát szereplőként) van jelen a színpadon (ellentétben A test angyala prózájával, ahol csak mint szerzői név jelenik meg). A színdarabban a nézőtéren történetet me- sélő-olvasó Sárbogárdi Jolán már nem A test angyala intencióit követi, hanem az Ibusár Sárbogárdi Jolánjaként (vagy akár a lánya szövegét olvasó Anyuska) jelenik meg, a dilettáns szerző pózában. (Narrátor szerepeltetésével ez a darab a Gézcsókra is utal.) A színre vitt darab identitásproblémája tehát éppen az, hogy benne akár három Sárbogárdi Jolán is megjelenik: szerzői névként a cím szövegében a testetlen Sárbogárdi Jolán; fizikai valójában pedig Sárbogárdi Jolánként a színpadon minti test angyala írója (a pesti), vagy mint az Ibusár szereplője (a vidéki). A színjáték szövege és főleg kontextusa által Sárbogárdi Jolán mint hibrididentitás játszik el saját múltjának és jelen idejének különféle maszkjaival. (Itt kell azt is megjegyezni, hogy a darab rendezői és színészi értelmezése inkább ellentétes a már idézett Parti Nagy-interjúk kijelentéseivel: Csákányi Eszter Sárbogárdi Jolánja inkább összerántja a pesti és vidéki írónő kettős identitását.)

Az át- és továbbírásoknak az identitást megsokszorozó és szétjátszó játékát az előadás is tudatosítja: „Sárbogárdi Jolán temérdek képernyő segítségével megsokszorozódik. Ami amúgy is sok belőle, még több lesz. Felnagyítódnak túlzott gesztusai, szinte elönt bennünket túlburjánzó, édeskés története. A képernyőkön hol azt látjuk, ami a