Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos drámái
Németh Zoltán szöget kívülről tekintő Narrátort állítja szembe az előző hármassal: itt a Narrátor a reflektor és az interpretátor pozíciójába kerül. Szembenállása a másik hármassal tulajdonképpen retorikai pozíciójának sajátos nemtelensége révén valósul meg. (Még összetettebbé válik ez a konstrukció, ha észben tartjuk: a Narrátor Kosztolányi megkettőződése.) E két szerkezeti felépítést átszövik a szereplők rendszerének paralellizmusai is: a Harmos Ilona-Radákovics Mária-viszony mellé állítható a Kosztolányi-Narrátor-vi- szony. Mindkét pár első tagja a bináris oppozíció hatalmon lévő identitása a mű kiinduló fázisában: a dráma folyamatát úgy is lehet értelmezni, hogy a kitüntetett, hatalmi pozícióban lévő első tag fokozatosan elhalványul, erejét veszti, s a pár második tagja veszi át szerepét. Harmos Ilona helyébe Kosztolányinál fokozatosan Radákovics Mária lép, átveszi a szeretett nő szerepét, és ebben a szerepben még akkor is megmarad, ha fizikai kapcsolatba a dráma végén már nem kerül vele. A Kosztolányi-Narrátor-viszonyban pedig a beteg Kosztolányi fokozatosan gyengülő, elhalkuló hangját veszi át a narrátor, hogy a szöveg végére teljesen kiszorítsa Kosztolányit: Kosztolányi monológjait, tudatfolyamát, feljegyzéseit a Narrátor előadásában hallhatjuk, de megszólalásában keveredik a személytelen elbeszélésmód a személyessel: „Levert volt, s kapott egy kevert port... Halálos érzésem van. Meghalok. Adj valami erősebbet! Ha elmégy, akkor megölsz... Mindenkitől bocsánatot kérek!... A combomban nincs egy ép folt a sok szúrástól.” A haldokló Kosztolányi és a szöveg utolsó szavai éppen ezért kapnak többértelmü jelentést: „Jézusom!... Az egész rendszer elhibázott... Egyedül... Kosztolányi Dezső.” A rendszer nemcsak a valóságos Kosztolányi számára adatott korra vonatkoztatható, hanem a dráma önreferenciális kijelentéseként is működésbe lép: a szereplők rendszerének előbb felvázolt hármas, egymásra montírozott konstrukciójára is utal. Ironikusan értelmeződik az „Egyedül... Kosztolányi Dezső.” kijelentés is, amelyet a Narrátor szájából hallunk, nem Kosztolányiéból, aki már néhány perce néma. így aztán a Kosztolányi Dezső név identikusán nem a szövegben már jó ideje halott Kosztolányira utal, hanem az implicit szerőre, aki nem halt meg, viszont egyedül maradt, elszakadt a haldokló Kosztolányitól. A név megkettőződése a halál megkettőződését is maga után vonja: az életrajzi szerző halála ironikusan a Kosztolányi-szövegek és a Narrátor túlélésének fényében értelmeződik. Erre utal a dráma címe is: Gézcsókom: a férfi köszönése a nőnek itt kimódolt, gavalléros köszönés a túlvilágról, ironikus játék a szavakkal és az identitás horizontjaival. A Gézcsók annyiban mutat kifelé az életműből, hogy az a nyelvjátékos megszólalásmód, amely a 90-es évek elejére a szerző védjegyévé vált, hiányzik belőle; nem sorolható a Parti Nagy-poétikában ekkor már általánossá vált „nyelvhús”-paradigma szövegei közé. A cím intonációja ebből a szempontból elkülönül a szövegtől. Mintha Parti Nagy kipróbálta volna a hangjáték- és drámaírás lehetőségeit a szerkezet szintjén, s csak utána vezette volna át a jellegzetes egyéni retorikát a dráma szövegterébe: az Ibusár és a Sárbogárdi Jolán: A test angyala című drámák viszont már a mélyére vezetnek ennek a szövegformálásnak. Mindkét szöveg kiindulópontja az a szöveg, amelyet Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolán álnéven a Jelenkor 1990/6-os számában tett közzé. Vagyis először Sárbogárdi Jolán mint név és mint stílus jelent meg: a dilettáns nyelvhasználat, az ún. alacsony iro
