Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos drámái

Parti Nagy Lajos drámái

szerző átdolgozásában3, A test angyalából viszont Tasnádi Márton írt színpadra alkalmazható darabot: vagyis az egyes szövegek esetében nemcsak az eredet kérdése, de a szerzőiség is törlésjel alá helyeződik. Ehhez a két darabhoz társul még a Gézcsók és a Mauzóleum.

Miután a vizsgálható három és fél vagy négy Parti Nagy-dráma előttünk áll4 az egyes darabok megírásának ideje is problémaként vetődik fel.5

A filológia azonban csődöt mond az újraírások sorozata ellenében, az eredeti szöveg megtalálása és körülhatárolása lehetetlennek tűnik. Annál inkább is így van ez, mert Parti Nagy szövegeinek intertextuális bázisát nemcsak a világ- és magyar irodalmi hagyomány alkotja, hanem szövegeinek műnemeken áthatoló folytonos együttmozgása. A Parti Nagy-korpusz innét nézve nem más, mint műnemeken áthatoló nyelv, amelynek játéka tágítja és értelmezi önmagát. Talán Parti Nagy műfaj- és műnemváltásainak a titka nem más, mint kipróbálni egy nyelvi fordulat utáni posztnyelvet a nyelvi fordulat előtti műnemek és műfajok lehetőségein belül, végigkísérni egy alapvetően lírai természetűnek állított nyelv működési mechanizmusait az epika és a dráma területén. Parti Nagy ezért állíthatja interjúiban, hogy nem drámaíró és nem drámát ír: „Nem valami ri- szából mondogatom, hogy nem vagyok drámaíró. Lehet, hogy túl rigorózusan képzelem el a színházcsinálást, de azt hiszem, valakinek csak akkor érdemes drámát írni, ha tényleg képes látványban, testben, gesztusban és a gesztust megtámogató beszédben gondolkodni. Viszont aki ennyire reménytelenül papírosan gondolkodik, mint ahogy én, annak a szó klasszikus értelmében vett drámát nem érdemes írni. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehet képes előállítani izgalmas színházi szöveget. Nem hinném, hogy ez előny vagy hátrány, de tény, alkat dolga. Számomra egy figura, egy szituáció, akár egy színpadkép, bármi, elsősorban nyelvként létezik. Régebben, ha egy instrukción belül egy használati tárgynak nem tetszett a neve, akkor kicseréltem egy másképp hangzó tárgyra.” (Tasnádi 1996: 27.) Parti Nagy szövegdrámái a nyelv alakíthatóságának folyamataira kérdeznek rá, a szépirodalom nyelvének határaira. Ezért van az, hogy drámáinak témája a nyelv, a nyelv lehetőségeinek és esendőségeinek világa. Ehhez az alapvetően retorikai irodalomfelfogáshoz képest minden tematikus kritika utólagos érvényességgel bírhatja csak szóra a Parti Nagy-drámákat.

A Gézcsók Tarján Tamás tanulmánya szerint „Radnóti Zsuzsa és Petrányi Ilona életképes ötletének köszönheti megszületését. A Petőfi Irodalmi Múzeum iratanyagát, a forráskiadványokat, esetleg tárgyi emlékeket bocsátják a felkért írók rendelkezésére, hogy egyfelvonásos vagy egész estés kamaradráma keretei közt szépirodalmi - dokumentációs és fikciós - eszközökkel elevenítsék meg, játsszassák újra nagy íróink, költőink általában közismert szerelmi-háromszög történeteit.” (Tarján 1996: 23.) A Gézcsókot Dérczy Péter „kollázs” drámának nevezi, „melyeket Kosztolányi-dokumentu- mokból és -szövegekből »vágott össze«” a szerző. (Dérczy 1996: 14.) Alcíme szerint „ollózat”, amelyeket „Ál és valódi dokumentumokból, levelekből” írt a szerzője.

Egy tematikus értelmezés szerint a Gézcsók az idősödő Kosztolányi utolsó napjainak története, szerelmi háromszög a haldokló, rákos Kosztolányi, felesége, Harmos Ilona és Radákovics Mária, Kosztolányi utolsó szerelme részvételével. Egy másik tematikus értelmezés „halálszövegnek” is tarthatja a drámát, a testi leépülés és a szellemi-ér