Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)
Grendel Lajos s még a kommunisták is jobb híján vállalták föl munkáit (kellett nekik egy olyan klasszikus, akit a nem kommunista szakmabeliek is fenntartások nélkül elismernek)- kávéházi írónak, kényelmetlen klasszikusnak tartották. A szövegirodalom híveit irritálja irányzatossága, némely novelláinak allegorikus jellege, a nyugatosok utódait és a mai avantgárdistákat nyelvi-stiláris puritanizmusa, másokat sok írásának majdhogynem közvetlen morális üzenete, a naturalizmusig menő társadalombírálata, s nem utolsósorban kendőzetlen baloldalisága, egyértelmű állásfoglalása a szegények, az elesettek, a társadalom perifériájára szorított félegzisztenciák mellett. Magyarán: a- hogy életében sem volt, úgy ma sincs divatban. Ugyanakkor munkássága megkerülhetetlen fejezete a modern magyar irodalomnak, ahogy a vele több tekintetben is rokon Gorkijt sem lehet kiseprűzni az orosz irodalomból. Nagy Lajos írásművészetének értékeit, mint annyi más írótársáét, Kosztolányi méltatta a leglényegretörőbben: „Nagy Lajos elbeszélő művészete tiszta és józan. Majdnem azt írtam: protestáns és puritán. Megvetője minden katolikus regényességnek, ékességnek, tömjénnek, színes ablaknak, aranyozott és faragott szószéknek, melyről szárnyas igék röpködnek. Kopasz templomban áldoz az érzésnek, a gondolatnak [...] Szellemi élete középpontjában nem is a művészet van, hanem inkább az ítélet, az erkölcs, az igazságosság. Állandóan latolgatja az emberek cselekedetét: helyes-e, vagy nem helyes? Más írók azt kérdezik: szép-e, vagy nem szép?”<l5) Nagy Lajost sokan és sokáig naturalista íróként könyvelték el, nem utolsósorban Osvát Ernő fanyalgó véleményének köszönhetően, aki egyik legjobb novellájának (Egy délután a Grün-irodában) közlését a Nyugatban azzal utasította el, hogy nem kedveli a naturalista pepecselést. A naturalizmus vádja (amennyiben elmarasztalás lehet az ilyesmi) csak részben állja meg helyét. Legjobb novelláit illetően (Egy berlini lány; Özvegyasszonyok; Meggyalázott vágy; Prof. Csizmadia; Favágó János) pedig a naturalista eszközök csupán kiindulópontul szolgálnak az árnyalt jellemábrázoláshoz, melynek Móricz Zsigmond mellett ebben a korban Nagy Lajos a legkiválóbb mestere. Hőseinek társadalmi környezetére és a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyére nagy hangsúlyt fektet ugyan (minden más kortársáénál nagyobbat), ám ez is elsősorban a típus- és személyiségábrázolást szolgálja. Figurái a legkevésbé sem sematikusak, a társadalmi osztályok közötti antagonizmusok mindig a társadalmi hierarchia különböző fokain álló, jellemes és jellemtelen, lélektanilag is gazdagon motivált személyiségek közötti konfliktusokként ábrázolódnak, megóva írásait a túlzott tendenciózusságtól. Nagy Lajos nem politikai vagy ideológiai, hanem érzelmi és erkölcsi alapon baloldali. Baloldali idealistának is nevezhetnénk, aki egy elképzelt, ideális erkölcsi világrend szempontjából mond ki súlyos ítéleteket a kor elpuhult, képmutató és cinikus magyar társadalma fölött. Később, különösen a húszas-harmincas évek fordulóján, az addig alapvetően realista attitűdjét az expreszionizmus felé tolja el, gyakran élve a szimultanista technika lehetőségeivel (Jeremiáda; Január; Bérház; 1930július), sőt a fantasztikus történetével is (Razzia). Ezeknek az immár leplezetlenül tendenciózus novelláknak is azonban marad annyi realista mágnesük, amellyel úgy-ahogy ellensúlyozni tudja bennük a didakszist.
