Irodalmi Szemle, 2006

2006/1 - Peter Bilý: Szexodus (Részlet A szentség démona című regényből)

Peter Bilÿ

alatt állt a parányi íróasztal, amelyet az egyik régiségboltban vettünk bagóért. Ezen voltak Carmen pszichológiakönyvei.

Velem szemben, úgy másfél méterre a ládától, a fehér fal elrejtette a bútorfalat. Bal oldalon polcok voltak, tele a könyveinkkel, közepén a falba süllyesztett ágy, jobbra a polcok és a fogasok a ruháknak.

A jobb oldalamon, a kijárati ajtó mellett egy újabb polc állt könyvekkel és egy öreg hifitoronnyal megrakva, amelyben nem működött a cédélejátszó. Aztán jött az ajtókeret ajtó nélkül, amely a konyhába és a fürdőszobába vezetett.

Nem panaszkodhattam. A mi kis lakásunkban otthonosan éreztem magam. Semmi nem hiányzott, s Carmennel sem zavartuk egymást. Vagy a mindennapok ürességét éreztem benne? Nem tudom.

Jóllaktam és lefeküdtem a rekamiéra. Néztem a mennyezetet, amely tele volt nedvességfoltokkal. Megtöröltem a szememet: a foltok különböző alakokat képeztek. A Golem mellett található tompa prágai templomtornyok s a szélmalmok mellett lépkedő Sancho alakja dón Quijote nélkül.

Megpróbáltam nem figyelni rájuk. Esther jutott az eszembe. Hol találkozhattam vele azelőtt? De már nem is ez volt a lényeges, hanem, hogy ne felejtsem el a másnapi találkozót.

Elhatároztam, hogy este megvárom Carment a pizzéria előtt.

* * *

Egy pohár sörrel ültem a kezemben, s ráláttam az egész pizzériára. Az a néhány ember, aki bent ült, a jelek szerint jól érezte magát. Néhány párocska és egy csoport andalúziai fiatal. S az asztalok között Carmen szolgál fel, felveszi a megrendeléseket, széthordja a pizzát és az italokat.

Nem sok volt már a váltásig. Fáradtnak tűnt. A vendégekhez kedves volt, de láttam rajta, hogy már lélekben számolja a perceket, ami még hátra van. Mintha... mintha szomorú lett volna. Tényleg annak nézett ki?

Lehet, hogy csak én magam beszéltem be magamnak. Együtt éltünk, mégsem ismertem őt. Nem tudhattam, mi lehet az oka a melankóliájának. Előttem megpróbált mindig őszintének és relatíve nyitottnak látszani, de nem szívesen beszélt magáról.

Még szebbnek tűnt, mint amikor megismertem. S még örömtelenebbnek. De ezek csak az én megérzéseim és feltételezéseim voltak, nem tudtam, mi is a helyzet valójában. Soha nem magyarázta meg az együttélésünk értelmét, s néha már az volt az érzésem, hogy ő maga sem tudja. De számtalanszor megpróbált meggyőzni róla, hogy biztos benne, és helyesen cselekszik, s kettőnk között minden úgy történik, ahogy történnie kell. S megpróbálta elhitetni, hogy boldog.

Carmen helyett már más lány szolgált fel, időközben elment átöltözni. Megittam a sörömet.

S mi van az én boldogságommal? Keresem egyáltalán? - ezen tűnődtem. Nem akartam bebeszélni magamnak, hogy semmi mást nem csinálok, csak hagyom