Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)

Grendel Lajos

Magyar líra és epika a 20. században (4)

A NYUGAT ELSŐ NEMZEDÉKÉNEK PRÓZÁJA

A 20. század első két-három évtizedét bízvást tekinthetjük a magyar novelliszti- ka fénykorának, olyan időszaknak a magyar irodalom történetében, amelyben még a legjelentősebb regényírók (Móricz, Krúdy, Kosztolányi) is e műfaj számtalan darabjával gazdagították az irodalmat, sőt jelentős költők sem idegenkedtek a kisprózai formák kipróbálásától (Ady, Babits és mások) még ha teljesítményük többnyire alatta is maradt a nagymesterekének, akiket a hálátlan kritika - a regény felsőbbrendűségébe vetett téves hittől vezérelve - hajlamos „kismesterekként” (le)becsülni. Holott világirodalmi rangú novellisztika ez, semmivel sem alávalóbb a kor orosz, angol, francia vagy német novelláinál. Hogy ez mennyire nem túlértékelése a nyolcvan-száz évvel ezelőtti magyar novella művészi színvonalának és irodalmi rangjának, arra egyetlen például szolgáljon itt az immár emigrációban élő Márai Sándornak elragadtatott hangú visszaemlékezése:

„Volt egy nemzedék - Szini, a »franciás«, szemüveges, szűkszavú elbeszélő; Tömörkény, aki a Tisza-parti emberek magányos sorsát csehovi vízfestékszínekkel festette, ázsiai emléket, sorsokat idézett fel egy-egy rajzával; Lövik, az »úrlovas«, aki mintha bricseszben, egyik kezében lovaglóostorral írt volna elegáns, dandys és mélyen melankóliás beszélyeket [...] Cholnoky, ez a mámoros Don Quijote, aki a paranoid, zseniális Csontváry látomásaira emlékeztető sorsokat, tájakat festett írásaiban; Csáth Géza, akinek fejében a »morfium arany villámai« cikáztak [...] A magyar tárcanovella, amelyben a mellőzött, kiadó, közönség, színpad nélkül tengődő írók összesűrítették a »nagy témát«, mert időből nem futotta nekik a regényre vagy a színdarabra... milyen nagy műfaj volt! [...] A háttérben, az elmosódott, elfakult »második garnitúra« távlatában homályosan derengett a magyar irodalom igazi nagysága: az igény, amellyel e- zek az írók egy igénytelenedő korszakban írtak, hősies volt.”(1)

A modem magyar regény megszületését, a novellisztikával szemben, jóval hosszabb vajúdás előzte meg, történetében több a hullámvölgy, mint a hullámhegy, s még legkiválóbb teljesítményeinek többségére is megkésettség jellemző a korszak világirodalmával szemben. A magyar regény még a 20. század elején is adósa a realista nagyepikának, még mindig nem Kemény Zsigmond regényei a mérték, hanem Jókai és epigonjainak túlburjánzó romanticizmusa - legalábbis ami a közönség igény&- it illeti. Mikszáth pedig, utolsó regényeitől és szatíráitól eltekintve, inkább átmenet a késő romantika és a realizmus között, mintsem hogy ösztönző példa lett volna a Nyugat modernistái számára. A kiváló novellisták alig vagy egyáltalán nem próbálkoztak