Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Duba Gyula: Katarakta (2.) (Fejezetek Az élet lehajló ága című regényből)
Az élet lehajló ága landókként viselkednek és követnek el csodás dolgokat. A csodák természetéből következik, hogy részben a véletlen rokonai lehetnek, másrészt az emberi lehetőségekből következnek, melyeket a képzelet alkot s ily módon a rendkívüliségek testvérei. Gyakran észrevétlenül, máskor látványosan végigkísérnek életünkön át, s néha semmibe vesszük őket, máskor viszont egészen elkábítanak. Közönségesen is jelentős szerepük lehet. Néha a dolgok természetéből és az eszközök működéséből következnek, máskor a test és a lélek, az anyag és a szellem, az érzékelés és a képzelet közös akaratából lesznek. A férfi a műtőasztalon fekszik. Két injekciót kap jobb szeme érrendszerébe. Gyorsan hatnak, semmit nem érez. Nyitott szemmel nézi a fehér mennyezetet. A közelben halk zene szól. Anyagok surrogását, léptek zaját hallja, időnként csendes szavakat. Arcát befedik, a jobb szeme felett nyílás a szöveten. A lepel anyagát szemüregébe nyomkodják, Barát doki a szemhéját nem eresztheti le tőle, nem csukhatja be a jobb szemét. Néz vele mereven, mint egy béna küklopsz. Szürkeséget lát, a merev lencse alig közvetít fényt. Majd némi mozgás, és fémes koccanást követően apró nyikordulások után vakító tűzgömb jelenik meg felette. Bele kell néznie. Nem olyan, mint a nap, elviselhetőbb. Igazi tűzgolyó, mégis bírja a szeme. Fehéren izzik, szinte éget, magja magmaszerű és forró kisugárzású, bár forróságát nem érzi, inkább csak a látásával érzékeli, a fehér izzás befogja a mennyezetet. A jelenséget nem lehet pontosan elmondani, hasonló dolgot lehetetlen tökéletesen és érzékletesen leírni, kevés hozzá a szó, erőtlen a nyelv. A szavak és fogalmak többször tehetetlenebbek a jelenségekkel szemben, mint hinnénk. Fehéren izzó, vakító fényét árnyalatokban változtató, pokoli tűzben hunyorgó gömb lóg a férfi felett. Semmit nem érez közben, mintha a tűznek hője se lenne. A fénye döntő, hiszen, gondolja, elkövetkezőkben talán a nappalok és az örök éjszaka párharca dől el. Elszánt csata a szürkülettel, roham az éjszaka ellen! Aztán a tűzgömb dolgozni kezd. Nem fájdalmat, mást érez helyette, meghatározhatatlan érzés! Talán ilyenek a csodák kellékei, kimondhatatlanok. Nem kellemetlen, sem kellemes érzés, mintha mással történne valami, érthetetlen módon mégis magán érzi! Mintha valahol mélyen vájkálnának bennünk, fájdalommentesen, szinte közömbösen, ő is közönyösen tűri. Miért is tiltakozna, amikor nem fáj? Közönye tehát indokolt. Legalább tudná, mi történik! Majd eszébe jut, hogy a televízióban látta, ahogy Barát doktor operál. Az emlékkép úgy ér tudatába, mintha abban a pillanatban valóban kívülről nézné önmagát, alulról is, hiszen látja a tűzgömböt, ám felülről is, mert a szemét is mintha látná. Flideg szürkésfehér mezőség közepén remegően tágra nyílt szemet, tompán fénylő szembogarat lát. Nem csukódik le, pedig tudja, benne vájkálnak. A szempilláját valami okból nem zárhatja le. Rejtőző anyagiasuk sugár hatolt a szemébe. Láthatatlan penge karcolja, hangtalan kalapács döngeti, nem csak a tűzgömb, a sugarak is titokzatosak. A tudományos ismeretek feltételeit kielégítik, mérhetők és ismételhetők, törvényeik változatlanok, Barát doktor bennfentesként alkalmazza őket, mégis érzékelhetetlenek és a képze
