Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Juhász Dósa János: A mágikus realizmus gömöri mesterei (Beszélgetés Kovács Magdával és Bárczi Zsófiával)

Juhász Dósa János

zedék? Olyanok indultak itt, mint Mészáros László, Kövesdi János, Keszeli Ferenc, Bereck József, Varga Imre vagy Mikola Anikó.

Kovács Magda: - Jó barátok voltunk, összejártunk, és nagyon sokat beszélgettünk és formáltuk is egymást. Legalábbis nekem nagyon nagy szükségem volt rájuk.

* Mennyire maradt fenn az évtizedek során ez a baráti társaság? Kivel mikor találkoztál utoljára?

Kovács Magda: - Minden társaságot elér a saját végzete. Mindenki külön utakon ment tovább, s mindenkit benőtt a saját élete. Ezek a kapcsolatok fellazultak, s én is kiestem azzal, hogy párt választottam és férjhez mentem, sőt el is költöztem, vissza Gömörbe. De akkor nagyon támogattuk és pátyolgattuk egymást, s ez nagyon fontos volt a számomra.

* Önkéntesen döntöttél úgy, hogy elköltözöl Gömörbe?

Kovács Magda: - Igen, azt akartam, hogy otthon szüljem meg a gyerekemet, s ő is gömöri legyen. Akkor senki sem tudott volna visszatartani, bár itt Pozsonyban állásom volt, s megvolt az a bizonyos szellemi közeg is, amelyre szükségem volt. De a vidéki magánynak is megvan a maga előnye.

* S milyen volt a szellemi közeg akkoriban Tornaiján? Mennyire érezted azt, hogy szükség van rád, vagy mennyire éreztették veled azt, hogy idejött egy pozsonyi ember, aki ott már megcsinálta a maga karrierjét.

Kovács Magda: - Nagy tisztelettel, de ebben az is benne lehet, hogy jómagam nagyon nyitott vagyok a világ felé. A férjem szokta viccesen mesélni, hogy amikor még gyakran jártunk Budapestre Lázár Ervinékhez, felültünk Tornaiján a gyorsra, s mire Budapestre értünk, a mozdonyvezetőtől a kalauzon át a takarítónőig mindenkivel barátságot kötöttem. Nagyon gyorsan beilleszkedtem, s nagyon sokan járnak a mai napig is hozzám, hogy menedéket találjanak mindenféle lelki bajaikra.

* Tornaiján rögtön tanítani kezdtél?

Kovács Magda: - Nem, elég sokáig munkanélküli voltam, megpróbáltam megélni abból, hogy újságcikkeket írtam, de ez lehetetlen volt, ezért elmentem tanítani. Először a mezőgazdasági iskolában voltam, de miután az megszűnt, a helyén létrejövő kisegítő iskolában dolgoztam. Az elején elég nehezen ment, és sokszor sírva jártam munkába és haza is, mert nem ismertem ezeknek a gyerekeknek a világát, azt a közeget, ahonnan jöttek, de aztán nagyon megszerettem őket. Később át akartak csábítani a magyar alapiskolába, de én egyszerűen nem tudtam otthagyni őket. A mi gyerekeinknek otthon vannak szüleik, de ezeknek a szerencsétleneknek nincs senkijük. így ott maradtam velük.