Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (4)

Nemzedéktársai közül senki nem tudta nála bensőségesebb, lágyabb, szelí- debb hangon megszólaltatni a vidéki élet szellemi nyomorát, az elvágyódás kese- rédes kínját, az élet céltalansága fölötti borongást, de úgy, hogy abból szemernyi dekadencia sem érződik. Juhász Gyula ezekben a „vidéki” versekben van igazán elemében, ezek a versek teszik eredetivé és különlegesen értékessé líráját, nem az úgynevezett nagy témák (Himnusz az emberhez; Gabriele d Annunziónak 1918; Francia katonának stb.) A nagy témákban sokszor patetikus a hangja, szemlélete pedig, bár megejtően, mégis valahogy gyermekien naiv, s nem tud bennük igazán felemelkedni legnagyobb kortársai színvonalára.

Mellőzöttségének is részben ez lehet az oka. Költészetének értékét ott keresték, ahol az nem versenyképes nemhogy Adyval, de még Babitscsal vagy Tóth Árpáddal sem, s nem ott, ahol igazán eredeti és utolérhetetlen. Bár vannak „forradalmi” versei is (A Munkásotthon homlokára; Az októberi forradalomhoz stb.), ezek közül is azonban az olyanok maradandóak, amelyekben a forradalmi töltet áttételesen, közvetve van a versbe kódolva, mint a Magyar nyár 1918 címűben vagy a Dózsa fejében. De még ezek fényében is megmosolyogtatónak tűnik a marxista irodalomtörténészek egykori erőlködése, hogy Juhász Gyulából afféle második Adyt faragjanak. Juhász Gyula forradalmi versei, ha ugyanabból a talajból nőttek is ki, mint Adyé, Ady radikális, harsány indulatával szemben jóval csöndesebbek és himnikusabbak. Igaza lehet Babitsnak, amikor megállapítja: „Juhász verseiből nem könnyű választani, mert nem az egyes darabok tökéletessége a döntő őnála, hanem a homokszemek szállongása. Szinte azt mondhatnám, nem a legjobb versei a legjobbak, és hogy a költő jobb, mint a versei. A versek rövidek, könnyűek, édesek. A költő azonban nehéz lelkű és keserű.”'59’ S találó az is, amit Juhász első kötetéről írott recenziójában ekképpen fogalmaz meg: „A külső világ határait jobban felfogja, több oldalról megérzi Ady Endrénél; de hangulatában inkább fölolvasztja s tompítja, mint Kosztolányi Dezső. S ha tán az egyiknél kevésbé eredeti és a másiknál színtelenebb: viszont az elsőnél gazdagabb s az utóbbinál közvetlenebb.”'60’

Juhász Gyula nem volt a versformák olyan virtuóz művésze, mint Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád, lírájának ereje éppen a Babits említette közvetlenségben van, az előbbiekénél egyszerűbb, köznyelvibb, dísztelenebb, de tömör és pontos stílusban. Ahol viszont ez a tömörség és lényegre törő pontosság fellazul, ott a közvetlenség és egyszerűség a szürkeség, a magánérdekű panasz vagy az érzelgősség irányába sodorja a verset. így van ez az Anna-versek egy részében is. Juhász Gyula ma is leginkább a két remekbe sikerült Anna-versével van jelen a köztudatban (Milyen volt...; Anna örök). A többi Anna-versről kevesebb szó esik manapság, pedig a bennük hangot kapó bánat, a reménytelen vágyakozás őszintesége vagy az emlékezés kiváltotta szomorú hangulat, a szemérmesség határát soha át nem hágó kitárulkozás, a sallangmentes stílus ezeket az Anna-verseket is megóvja a szentimentalizmusba való átcsúszástól és az önsajnálat kínos retorikájától.

Sárvári Anna emléke szinte egész költői pályáján végigkíséri Juhász Gyulát