Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Végh Péter: Az irgalom szigete (elbeszélés)
Az irgalom szigete szerette ezeket az orgonadarabokat, mert ilyen szépet életében még sohasem hallott. A falujában énekelt rituális énekek és dallamok egészen eltörpültek mellette. Mikor először hallotta felcsendülni a harmónium hangját, megigézve a zenétől a doktorhoz szaladt és hálás szavakat suttogva, megragadta a kezét, majd megcsókolta. A doktor nagyon megilletődött ezen a spontán megnyilvánuláson. Havonta egyszer a doktor igét hirdetett a szabad ég alatt. Egyszer azt prédikálta, hogy Jézus szívünk ajtaja előtt áll és zörget. De ezen az ajtón csak belülről van zár, kulcs és kilincs. Csak rajtunk áll, hogy az ajtót kinyitjuk-e, hogy beengedjük-e az Urat a szívünkbe, vagy sem. A doktor szavai, imái mélyen megragadták Zitombót. Szerette volna mielőbb megnyitni szíve ajtaját. Számára egyáltalán nem volt meglepő, hogy a doktor igét hirdet, mert szerinte az igazi varázslók nemcsak a test, de a lélek sebeit is gyógyítják. Egy napon azt is megértette, hogy Isten fia azért jött le az égből, hogy gyógyítsa lelki sebeinket, hogy felszárítsa könnyeinket és hogy feláldozza magát értünk, bűnösökért. Ezek után már csak őt akarta követni, s többé nem hitt amulettje csodatévő erejében, ezért a leopárdkarmokat egy napon a folyóba dobta. Úgy érezte, hogy egyenrangúvá vált a fehérekkel, mert őt is éppúgy szereti az Úr, mint bárki mást. Nagy igyekezetében, buzgalmában még írni és olvasni is megtanult az egyik fiatal ápolónőtől. Egy év leforgása alatt annyira megváltozott, hogy aki régebben is ismerte, rá sem ismert volna. Már nem az a görnyedt, magába ros- kadt, szürke öregasszony volt, aki egyre búslakodik, szomorkodik családja elvesztésén, hanem egy büszke, öntudatos asszony, aki a doktor állatfarmjának gondozója. Zitombó már túljutott hatvanadik életévén, mikor egy napon megkeresztel- kedett és letette a konfirmációi6 fogadalmat. Ezt követően már részesülhetett az úrvacsora sákramentumában7. Az Úr jelképes testét és vérét boldogan vette magához, s ezt követően járni kezdte a kórház barakkjait, hogy megtérítse azokat a bennszülötteket, akik még nem tértek meg. A doktor figyelmeztette, hogy ne menjen a fertőző betegek barakkjába, mert az nagyon veszélyes. A vérhasban, mocsári lázban és leprában szenvedő betegek elkülönített épületben éltek. Zitombó semmit sem tudott a mikroorganizmusokról és arról a pusztításról, amelyre képesek. Nem értette, hogy miért nem látogathatja meg a törzséből származó sorstársait, akik nagyon szeretnek vele együtt lenni s akikkel oly jó egy tálból enni. Zitombó az egyre sokasodó hetek és hónapok alatt megfigyelte, hogy a doktor nemcsak honfitársait gyógyítja nap mint nap, de a növények és az állatok épségét is óvja. Egyszer az újonnan épülő barakkok közelében sétált kutyája kíséretében, mikor látta, hogy a doktor az útban levő kis olajpálmákat kiásás után új helyre ülteti át. A mély gödrök ásásánál pedig figyelmeztette a munkásokat, hogy legyenek elővigyázatosak. Ne bántsák a békákat és egyéb bogarakat, mert azok nagyon hasznosak. A száraz évszak közepén nagy homokpadok keletkeztek a folyó egyik ágában s egy vízzel telt mélyedésben bennrekedt néhány hal. Ekkor a doktor egyik se
