Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - Pomogáts Béla: Nemzeti himnuszunk (esszé)
Nemzeti himnuszunk ahogy Kibédi Varga mondja, „megadja az érzelmi hangot, és megmondja az utolsó két sorban azt a témát is, amelyet a következő hat versszak fejt ki”. Ezt követi a „nar- ratio” (vagyis a történelmi tények előadása), a „confirmatio” (vagyis az érvelés), végül a „peroratio” (amely az olvasó vagy a hallgató együttérzését akarja kiváltani). Hasonló következtetésre jut a Himnusz szövegének legújabb elemzője: Szeli József, aki a minap megjelent lrodalomtudat-hasadás (Az irodalom interkulturális elmélete) című könyvében Hymnusunk-lebegőben címmel igen érdekes teoretikus tanulmányt szentel a költemény modem: poétikai és retorikai elemzésének. Az imént (futólagosan) ismertetett két tanulmány, e két újszerű megközelítés is azt tanúsíthatja, hogy Kölcsey Himnusza valójában két korszak határán született, nemcsak történelmi értelemben: a magyar köztársasági mozgalom véres el- tiprását követő szinte mozdulatlan politikai tespedés végső és a kifejlődése előtt álló nemzeti reformkor első napjaiban, hanem költészettörténeti értelemben is: a klasszicista költészet uralkodásának végén és a romantikus irodalom felemelkedésének kezdetén. A klasszicista hatásokat a Kibédi Varga Áron által leírt klasszikus retorikai alakzatok, a romantika világát a Szörényi László által bemutatott kompozíciós eljárások szemléltethetik. Igen, a Himnusz bármennyire a magyar nemzet történelmének tragikusan sötét korszakait és tapasztalatait idézi is fel, a maga végső reménykedésével már egy új és bizakodó korszak eljövetelét ígéri. Kölcsey, mondhatjuk végül, a magyar történelem egyik emelkedő szakaszának kezdetén írta meg költeményét: a magyar irodalom és a nemzeti szellemű értelmiség mozgalmai már jelezték a reformkor beköszöntését, azt az országos felemelkedést, amely azután 1848-ban történelmi magaslatra érkezett. Ennek az először lassan, majd mind erőteljesebben kibontakozó felemelkedésnek a lelkesítő érzései között született újjá a magyar nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás szelleme. Ezért is zárhatta a költő bizakodó fohásszal a történelmi visszatekintés sötét és gyötrelmes képeit. Most valamiképpen ismét egy új reformkor lehetőségét adta meg számukra a történelem és a Gondviselés. Még ha a szemlélőt igen gyakran olyan érzés fogja is el, hogy a nemzet nagy része egyszerűen nincs tudatában annak, hogy egy új reformkor kínál fel számára esélyeket. Új reformkorban élünk, következésképp számot kell vetnünk a múlttal, az elkövetett vétkekkel és mulasztásokkal is, újra kell szőni a megtépázott, megbomlott közösségi szolidaritást: határokon belül és határokon kívül, a magyar nemzeti közösség minden része és tagja között. Új és korszerű nemzeti jövőképet kell kialakítanunk, nemzeti identitásunkat és kultúránkat meg kell erősítenünk, a kor követelményeihez kell igazítanunk. Mindebben Kölcsey élete és életműve is biztató erőforrás lehet, az ő hűsége, áldozatkészsége, cselekvő kitartása, közéleti bátorsága és bölcsessége. Kölcsey Himnusza, amelyet nemcsak énekelnünk kell, hanem meg is kell értenünk
