Irodalmi Szemle, 2006
2006/2 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Dr. Kiss László: „Vicit tamen amor patriae...“
80 MULT ES EMLEKEZET május 20-án is tervezetet dolgozott ki Kis-Hont egészségügyének „megjobbítása végett”. Magánéletének legnagyobb csapása 1761. december 2-án érte, amikor szépreményű, a jogi pályát sikeresen megkezdő 26 éves Károly fia „májgyulladásban” elhunyt. 1764-ben felesége is meghalt. 1768-ban hét gyermeke közül, már csak két lány volt életben, talán ezek nevelése miatt nősült meg újra. Az új feleség, Okolicsányi János özvegye, Pongrácz Erzsébet révén került újra fiú, ifj. Okolicsányi János a Perliczi-családba26. Sajnos, az új családtagok nemigen ismerték fel Perliczi igazi értékét, a családfő halála után ugyanis könyvtárát az örökösök teljesen szétzilálták. Szétszóródott kézirataiból eddig semmi sem került elő27. Sajnos, a „Sacra(Arcana) Themidos Hungáriáé” sorsára jutott többi értékes kézirata is - hiába keresett kiadót, ill. - mai divatos kifejezéssel élve - szponzort a megjelentetéshez. Megpróbált - Weszprémin keresztül - Debrecenben kiadót találni, sikertelenül. Még megérhette, hogy az utódjául kiszemelt Lipszky Pálnak - aki peregrinusként 1764-ben Erlangenben szerezte meg az orvosi képesítést - 1776- ban a nagyszombati orvosi karon egy újabb, „a sorvadásról” (... de phtisi)28 írt disz- szertáció kidolgozásával kellett honosítania (nosztrifikáltatni) oklevelét és csak az után lehetett Nógrád vármegye törvényes kinevezett főorvosa. Azon a karon, melynek létét Perliczi álmodta meg jó negyedszázaddal korábban. Perliczi 1778. április 7-én hunyt el. A közelmúltban a 75. születésnapját ünneplő, s a Felvidék orvostörténetével is gyakran foglalkozó jeles magyar orvostörténész, Szállási Árpád írta egyik írásában: „Az orvostörténetnek az a feladata, hogy a lassan elszemélytelenedő medicinát ismét perszonifikálja. Jó alkalom erre minden fontosabb évforduló”29. Perliczi János Dániel alakja e perszonifikálásra különösen alkalmas. „Ha igazságot akarunk szolgáltatni a 18. századi Magyarország ezen érdekes polihisztorának, nem egyes műveiben kell keresnünk jelentőségét, ahogy eddig általában a szakirodalomban szokás volt, hanem egész életművében, magatartásában”30. Az elsők közt volt, akik kimondták: a gyógyítás egyik legfontosabb feltétele, hogy az orvos jól ismerje azt a környezetet, amelyben a betege él, beleértve azt a tényt is, hogy értse is a beteg nyelvét. E követelmény két és fél évszázad múltán sem vesztett megalapozottságából, sót ma - a globalizációnak a mindennapi orvosi gyakorlatba való beszűrődé- sével, a Szállási által is említett elszemélytelenedéssel - inkább fokozódik. A külföldi karrier lehetőségét feladva „ezen tudományokat nem esmerö, becsülni sem tudó hazába” visszajött, és ami legalább ennyire tisztelendő magatartásában: itthon is maradt, és tervezeteivel, magyar nyelvű könyveivel hozzájárult ahhoz, hogy hazája „ismemi és becsülni” kezdje a tudást. Ma amikor a felvidéki magyarság végre egyetemi szinten is anyanyelvi oktatásban részesülhet, illik meghajtani fejünket, az előtt az ember előtt, aki több mint 250 évvel ezelőtt szorgalmazta az egyetemi oktatás egyik pillérének, az orvosképzésnek hazai megvalósítását.
