Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Végh Péter: Az irgalom szigete (elbeszélés)
Az irgalom szigete meztették egymást, ha netalán valamelyikük megfeledkezett a dologról. Lefekvés előtt pedig egymás moszkitóhálóinak sértetlenségét ellenőrizték, melyek megvéd- ték őket a veszedelmes éjszakai vérszívóktól. A kikötő közelébe ért. Éppen kifutott az öbölből egy nagy tengerjáró hajó. A parton négerek csoportjai álldogáltak és az egyre távolodó hajó felé integettek. Az asszonyok egymásba kapaszkodva jajveszékeltek. A hajón karok százai lengtek, mintha egy hatalmas fekete zászló foszlányai lennének. Váratlanul felbúgott a hajókürt, búcsút véve a szendergő partoktól. Mire a kikötőbe ért, az emberek már éppen hazatérőben voltak. Keserű arcuk sok mindent elárult. Pazar színekben tarkálló ruháik és fénylő, csokoládébarna testük olyan széppé tették őket. Ok a természet gyermekei, gondolta, éppen olyanok, mint az én betegeim. Talán fangok vagy galoák, ki tudja? A távolodó hajó nagy hullámokat vetett, s azok egyre ostromolták a meredek partokat. A kikötőben kopott bárkák, keskeny pirogák1, hosszú fatörzsekből összetákolt tutajok és viharvert folyami gőzösök vesztegeltek. Rögtön felismerte az Alambe nevű gőzöst, melyen pár nappal korábban érkeztek ide Lambarénéből. Lassan végigsétált a kikötői stégen2. Az egyik kövön egy idősebb néger asz- szony ült a távolodó hajó irányába fordulva, mindenkitől elhagyatva. Az asszony zsákszerű, szürke ruhát viselt. A lábai előtt egy jókora batyu feküdt, vékonyka kezében pedig egy amulettet szorongatott: hosszú fémláncra fűzött leopárdkarmokat. A doktornak az édesanyját juttatta az eszébe. Lekuporodott az asszony közelében egy terméskőre. Egy ideig a harsány fényben tündöklő tengert kémlelte, majd a távoli horizonton egyre zsugorodó hajó irányába nézett. A hajó hosszú kéményei csak úgy ontották magukból a sűrű, fekete füstöt. Az öregasszony halkan sírdogált a kövön.- Csak nem? - kérdezte tőle. Az asszony lassan feléje fordította lelki fájdalmaktól elgyötört arcát.- De igen! - hangzott alig hallható válasza. A doktor együttérzően bólintott. Kis idő múltán az idős asszony kiöntötte előtte szíve keserűségét.- Az egyetlen fiam, Bakele, most indult a háborúba. A falunkból minden fiatalt elvittek teherhordónak. Nem volt mit tenni, mennie kellett. Magamra maradtam, teljesen magamra! Most mi lesz velem? Férjem az egyik fakitermelő telepen dolgozott és szerencsétlenül járt. Megcsúszott az egyik nedves fatörzs s maga alá temette. Oganga3 már nem tudott rajta segíteni.- Hol történt? - kérdezte a doktor, némi érdeklődéssel a hangjában, miközben kissé közelebb húzódott.- Hol? Hát a talagougai fatelepen. Mivel a fehér doktor kórháza a közelben volt, pirogán oda szállították a férjem.- Mikor történt?- Tavaly, az esős évszak kezdetén, mikor az Ogooué megáradt.
