Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - TANULMÁNY - Alabán Ferenc: Az érték, a recepció és az irodalomtudomány irányultsága

Az érték, a recepció és az irodalomtudomány irányultsága

asszimilálása azonban állandó jelleggel napirenden van, mely - minden látszat ellenére - elősegíti a szívesen idézett gadameri magatartásnak és stílusnak, a Jóakarat hermeneutikájá”-nak fokozatos meghonosodását.

Új irodalmi — esztétikai törekvések és a befogadói aktivitás újszerűsége

Szemtanúi lehetünk, hogy az irodalom sajátos, speciális lehetőségeinek megfelelően műnemek alakulnak át, műfajok sorvadnak el és új műfajok születnek. Az irodalom legtöbb klasszikus műfaja (vers, novella, regény, színdarab... ) jelenünkben átalakul, megszűnik a metafizikus sablonok szerint gondolkodó és alkotó író kifejezési formájaként létezni. Teret hódít viszont a sémáknak nem alárendelt, de a klasszikus műfajok eredményeit hasznosító szöveg (textúra), amely az audiovizuális kommunikációként felfogható irodalom új formák nyelvi anyagát képezi (vizuális költészet, fonikus költészet, vetített szöveg...). A szöveg ebben az értelemben nem műfaj, hanem az irodalom jelrendszere, „nyelve”, mely a kép és hang különböző formáinak összedolgozásával audiovizuális élmények előhívására alkalmas. Feltételezhető, hogy az audiovizuális kommunikáció irodalmi változata fokozatosan elér egyfajta önállósági fokot, függetlenné válik a nyelvi és a bevett gondolkodási sémáktól, és látványos művészi élményeket ad.

Megváltozik az irodalom és a kreativitás új formáinak viszonya is. Új médiumok, új hang- és képközvetítők segítségével létrehozott és elektronikus úton terjesztett audiovizuális irodalom megszületéséről van szó, amely az eddigi formáknál tömörebb, absztraktabb, ugyanakkor mozgalmasabb és azonkívül térhatású (a szórakoztató ipar szöveges termékeitől radikálisan elkülönülő) művészet.

* * *

Az irodalom lényegi kérdéseinek és meghatározóinak változása, dimenzio- náltsága magával hozza az irodalom mint jelrendszer összetételének alakulását is. Ennek a jelrendszernek a nyelv az egyik fontos (de nem minden esetben meghatározó) része. Sok eleme a nyelvi nyersanyagból vagy a nyelv jelrendszeréhez közel álló más jelrendszerekből származik. A nyelvnek e kibővített felfogásából következik, hogy a műalkotások létrehozói nyelvi és nem nyelvi jelekből jel-/szö- veghalmazt alkotnak, melyet nem a beszélt, hanem az írott(!) nyelv törvényei szerint rendeznek önmagára utaló együttessé. Eszerint az irodalomértelmezés szempontjai is megváltoznak, kirekesztődnek belőle az olyan megközelítések, mint például az ún. „beszédaktus-elmélef’, mely az irodalmi műalkotást és magát az irodalmi folyamatot „beszélt” megnyilatkozásnak, beszédaktusnak tekinti. Ezt az elméletet 1990-ben önálló kötetben is feldolgozták30, eredendően mégsem tekinthető irodalomelméleti irányzatnak, s az újabb irodalmi jelenségek vizsgálatában csak korlátozott érvénnyel lehet jelen.