Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)
Az Egy és az Egész Csend.- S ha lőni kell? Itt, a Dunánál! Idefelé özönlik a katonaság, délre, a magyar határhoz. Délben indulás... Ki ellen kell majd harcolni, ha harcra kerül a sor? S miért? Főleg: miért? Káin és Ábel áldozati oltárára már felrakták a rozsét. Az áldozatokat is terelik már. Testvért a testvér ellen, szegényt a szegény ellen. Vajon kigyulladnak-e a máglyák? „Uram - könyörög Káin -, én csak bot vagyok a te kezedben. Csak bot. Ne tedd, hogy sújtanom kelljen. Ne tedd, uram, hogy a bűn megismétlődjék. Engedjen el a te hatalmas kezed, és tarts meg az én testvéremmel, Ábellel bennünket, hogy vethessünk és arathassunk a te dicsőségedre s a mi épülésünkre... Ne engedd, uram, hogy a te szolgád bot legyen... Vagy ha ez a szándékod vele, előbb törd ketté a te erősségeddel és legyen békesség a mi földünkön, általad, a te kegyelmedből, most és mindörökké...” A Lehen-árok mellett végig géppuskafészkek és ütegállások. A Komáromi út dombvonulatán végig futóárkok. A Mocsolyák mellett ütegállások és géppuskafészkek. A Duna-parton végig futóárkok. Minden fegyver csöve a csendes víz felé mered. Mi lehet a túlsó parton? Talán nincs is túlsó part. Csak ez van, ez az itteni. A Part. Füzesek, rekettyebokrok, nád- és sásszegte part. A csendes öblök békéje felett a kék őszi ég. Úszik a mindenség ökörnyálbóbitája a szeptemberi nyugalomban. A látszatbékében a látszatnyugalom. A kerítés lécei mögött vonulnak a katonák. Nézi a lovak vontatta ágyúkat, az ágyúk után menetelő katonák sorait, a komor arcokat. Valahol az apja is ugyanígy vonul, vontatja az ágyút, cuppog, csetteg a nyugtalan katonalovakra... Ott a határon nincs folyó. Itt csak szelíd dombok vonulata jelzi, hogy Európa földje meddig kié. Ottan átlátni a másik oldalra. S mintha az nem is másik oldal lenne, hanem ugyanaz, ami itt van.- A jó istenit ennek a világnak - káromkodik magyarul az egyik tüzér. Az ütegparancsnok pedig:- Držte hubu, voj iné, a délejte! A tüzér befogja a száját, s némán, befelé káromkodik tovább. „Majd, ha lőni kell, meglátjuk, ki parancsol. Majd, ha lőni kell... Majd, ha lőni kell... Ha...” A forgószél tovább száguld, pörög, magasba ragadja az elszáradt leveleket, kukoricaszárakat s a könnyű port. Kést bele!
