Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)
Gál Sándor Mi készül itt?! Jegenyék zöld lángjai, jegenyék sárga lángjai. Október reggele. A falu, akár a szétnyíló ököl, egyre jobban kiterül a fény előtt. Várakozó csend. Ludak az út porában. Forgószél a száradó kukoricások fölött. Kést bele! Folyjon a boszorkány vére! Kést bele! A kukoricatábla éretten zizeg. Pattog, ahogy a csöveket törik, a sárga, zsíros fényű kukoricacsövek úgy állnak az asszonyok markában, mint óriási férfi hímtagok. Pattognak a letört kalászok, ártatlanul. Az érdes kukoricalevelek, a- kár a borotva: felnyisszantják a kéz bőrét. Halomba öntik a földön a kukoricát, vagy ha van fogat, a szekérre. A szekerek oldalát deszkával magasították, hogy több férjen rá. A lovak fel-felharapnak egy-egy elejtett kukoricacsövet, a zabla habot vet a szájukban, s a fehér hab lehull a száraz földre. Azok a kukoricacsövek! Az a mozdulat, ahogy az asszonykéz megmarkolja. S az a hőség a kukorica- tábla közepén. Megszalad tőle a vér. Eldőlni a sorok között, megtámasztani a napot fél lábbal, összefonódni és teleszómi fél Európát kiköltetlen kölkeinkkel... Csak a kéz jár, csak a vér tódul az erekben bolondabbul, csak a nap süt a zizegő kukoricaszárak között. Pitt-patt. És ismét: pitt-patt. Óriássá nő a táj, ha valaki rája lép. S a tábla végén:- Ha így haladunk, itt ér a dér.- A hó is. Este lámpafánynél cipelik a szárítókba a fosztott kukoricát. Fel, fel, egyre magasabbra! Nagyéknál, Vargáéknál, Kovácséknál, Kecskéséknél, Tárnokéknál, Lukácséknál, Marcsáéknál, Ölveczkiéknél, Ölvediéknél, Páléknál, Vargáéknál... A lámpák szentjánosbogarai görnyedő hátakat, nyögő alakokat borítanak a sejtelmek és a babonák félhomályába. Forgószélemlékeket temetnek, forgószélemlékeket élesztenek.- Hallottátok, amikor...- Láttátok, ahogyan... A mese hátborzongató suttogása: „Halottnak halott a barátja, nyisd ki, barátom, az ajtót...”- S kinyitotta? A mesélő: „Előbb letette az egyik lábát, mert ravatalon feküdt, aztán letette a másik lábát...”- A lány mit csinált? A mesélő: „A lány már majdnem elájult a félelemtől. És ekkor megint kopogtattak az ajtón: »Holtnak holt a barátja, nyisd ki, barátom, az ajtót.« Pontosan éjfél volt...”
