Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)

Gál Sándor

2/3

Átok.

Átok van rajtunk.

Betegség, aszály, tűzvész.

Isten ostora csapott a földre. Pernye száll, lángnyelvek falják az eget.

Harag-piros nádtetők a magasban.

Zöld lánggal ég a szilvafa lombja.

A füst a szemébe csap; kicsi istenke a tűzben. Koromban, lángban, izzásban. Leroskadt gerenda reccsen - fekete kereszt.

A bölcső billeg, jobbra, balra.

Táncolnak a lángok.

A kékség tengere elfeketedik. Harag-vörös és harag-fekete magasság. Didergés. Kapaszkodik a bölcső szélébe, ülne fel, menekülne. Hullámzó hőség, füst, könny.

Fekete árnyék.

A szüle lobogó ruhája. Cipeli a nyomorúságot, ki a házból, az udvar közepére, ahol nincs semmi éghető. Dunyhák, ruhák, edények. Szék, asztal, ágydeszkák. Képek. A Házi Áldás. „Hol hit, ott szeretet...”, hord mindent kifelé. Amit bír. Ahogy bírja.

Üres a falu. A lángok között állatok bégetnek. Egy kutya nyüszít. S a lángok.

Lángok a szemében.

Mélyen, s egyre mélyebben.

Lerakódnak a lángok emlékei. Vörös nyelvek, izzó fények. Lobogás, forró szél, szálló pernye.

S a nádtető, ahogy leroskad, fekete homlokkal a kiégett sárfalak közé.- Istenem, édes jó Istenem...

A szüle fogatlan szája, összekulcsolt keze, didergő remegése.

A kezdet.

Az élet, a lángok. A kút kávája jajdul csikorogva.

O, ez a szomjúság, ó, ez a kimondhatatlan szomjúság!

Engedjetek, engedjetek el. Engedjetek szállni a fecskékkel, forrásvizek felé, tiszta égbolt felé, hegyek zöldje fölé. Kicsi istenfi, szemében a táncoló lángokkal. Nincs menekülés. A lángok örökre ott maradnak benne. A lángok s a tűz pecsétje a homlokán: korom és pernye. Kitörölhetetlen, letörölhetetlen: visszaverődik homlokáról a fénye.

A szüle nedves kendőt borít rá. Hasztalan. Lerántja, földre veti. A lángok már nem engedik el.

Ég a mindenség. Lobogás. Valaki jön. Hangok. Kiáltozás.