Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)
Az Egy és az Egész Karácsony. Ünnep. A gyülekezet állva énekelt, Soós esperes úr pedig a szószéken a Bibliát lapozta. Alacsony, fekete, szúrós tekintetű férfi volt az esperes.- Az ige, amelynek alapján az Úr hozzátok szólni kíván — kezdte az esperes úr, tiszta, mély hangon meg van írva a Máté evangélista szerint való szent evangélium második részének tizenharmadik versében. A nevezett helyen így szól az Úr: „Kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját, és fuss Egyiptomba, és maradj ott, amíg én mondtam neked; mert Heródes halálra fogja keresni a gyermeket.” Felcsendült az ének: Krisztus urunknak áldott születésén... Az esperes úr pedig folytatta: „És mikor meglátták a csillagot, igaz nagy örömmel örvendezének.” Ismerős volt a szöveg. Minden karácsonykor elhangzott. Csak a sorrend változott. József, Mária, szeplőtlen fogantatás, bölcsek, királyok, Heródes... Aztán elhangzott a „hiszem és vallom”, s az „ígérem és fogadom”, majd: „ez az én testem, amely tiérettetek megtöretett”, s az „ez az én vérem, amely tiértetek kiontatott.” Fekete sorok járultak az Úrasztalához, hogy az esperes kezéből magukhoz vegyék az Úr testét és vérét: egy falat kenyeret s egy korty bort. Ahogy elhallgatott az ének, a gyülekezet kitódult a havas utcára, s a templom előtt boldog ünnepeket és jó étvágyat kívántak egymásnak. Fekete csoportok váltak ki a tömegből, s elcsikorogtak a havon. Az utcák s a házak lassan elnyelték a karácsonyi népet. Az elnéptelenedett utcákat nemsokára birtokba vették a varjak és a fürge, szemtelen csókák. Délután pedig a gazdák befogtak a szánkókba, megjáratni a lovakat. Szóltak a lovak nyakába kötött csengettyűk, Krisztus Urunk áldott születésén... 2/2 A nádtetők pattogtak a fagyban. Fehér táj. Nyugodt, mozdulatlan. Befogadja a szem. A csend tája, a csend fehérsége. Csak valahol oldalt keletkeznek apró zajok. Néhány lépés, fémek összekoccanása, gőz sistergése. Valami eltörött. Majd néhány hang. Csupa ismeretlen. Már nem él a tenger emléke sem. Sem a csendes ringásé. Megszűnt a nyugalom, a színtelen lebegés. Feloldódott a mindenség. Tárgyak legelésznek a csendben. Felemelkedett az idő. Szögletek, ívek nőtték be a láthatár peremét. S a színtelen mindenségből lassú mozdulatokkal kinyíltak a színek. Legelőbb a fehér és a fekete. A nappal és az éjszaka. A sötétség és a világosság. Egymást váltva az idő ritmusában: fehér, fekete, fehér, fekete... S ahogy a napok múltak, megszületett a piros, a zöld, a kék.
