Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)

Gál Sándor

Az Egy és az Egész

1/1

Az eső szálai napok óta verték a nádtetőket, az utcák sarát, a dombhátakat, a tó megvakult tükrét, surrogván lefelé a magasságokból.

Az alkonyat roskasztó sötéttel érkezett a november végi világra, amelyben a falu úgy hallgatott, akár egy óriási temető.

Köd-emberek, köd-utak, köd-remények botorkáltak át a vízbe, sárba süllyedt világon. A távolságok lépésnyire kurtultak, s a kutyák sem feleseltek a sötétségben. A kapukat, az ajtókat s a verőckéket bezárta az érkező éjszaka. Az ablakok fénye is árván és hideglelős vacogással esett a kinti világra, s úgy tűnt fel, hogy ami kicsi világosság van még a faluban, az is befelé világít.

Ahol az utca kétfelé szakadt, nádtetős ház állt. Az udvart düledező deszka- kerítés fogta körbe. A ház bejáratával szemben volt a kút. A kút mögött halomba hányt fahasábok, összekötözött szőlővenyige és rőzsekévék. A lakóház hátsó feléhez alacsony istállót ragasztottak okos célszerűséggel, de mostanság csak az üresség lakott benne meg a sötétség, amely még a kintinél is mélyebbnek tűnt. Az istállótól kissé balra tyúkól és disznóól állt ferde tetővel. Az udvaron a trágyadombon túl volt még három szilvafa, s egészen hátul, a szomszéd kerítésénél egy kóró- kúp meg egy göcsörtös szederfa. A fák, a kórókúp, a trágyadomb és a disznóól összemosódott az éjszakával, részévé lett, tapinthatóból tapinthatatlanná vált, szerteolvadt a hidegben, esőben, csendben.

Babonákat, hiedelmeket szülő este volt, amikor a bagoly se jár vadászni, hanem megül a nádtetők védte száraz gerendák között, s bölcsen várja az idő jobbra fordulását az égen szálló, láthatatlan felhők alatt.

Csend volt, végtelen csend.

Töredezett a világ. Darabokra hullott a mindenség az apró házak még apróbb ablak-világában. Minden befelé nézett, minden befelé hallgatott. Nem villant a balta éle, nem hasadtak a fahasábok, nem röppent a faforgács. A hallgatás, a csend fekete bársonyában az idő mozdulására várt minden lélek; ember, állat növény - minden teremtménye a földnek. Borzongató várakozás. Vihar előtti, földrengés előtti, földindulás előtti hallgatás.

Jajdul a sarkából kifordult kapu fél szárnya. Emelkedne madárszárnyként a levegőbe, de tartja még az egyik rozsdás sarokvas. így hát csak jajdul a némaságban, a moccanatlan időben.

Lassan feltámad a szél, rezzennek a tar szilvafaágak, mélyebbre kavarják a sö