Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Tóth Elemér versei (Még itt vagyunk, A szép halott..., Szívroham, Meghalni?, Vágyott ajándék, Egy jó magyarral..., Didergös, Üzen az ősz)
Tóth Elemér versei Még itt vagyunk Még itt vagyunk, még megvagyunk, bár egyre halkul a dalunk. Még kék az ég, még szép a nyár, de óránk már az őszre jár. Még száll a fény, még tűz a nap, de virágunkba kő harap. És arcunkon a szégyen ég, mert fizetnünk kell mindenért. Még itt vagyunk, még megvagyunk, de savanyodik a borunk. A kedvünk is rossz, sótalan. Cél: semmi! Pedig jó, ha van! Mert fogy a szín, lassul a vér. Lobogó vágyat ki remél? Csak a bolond, csak az rohan az elmúlásba boldogan. Még itt vagyunk, még megvagyunk, mindenre rábólógatunk. De aki tudja, mit veszít, annak a szíve kivirít. Az feledi a szenvedést: nyavalya-botot, napi kést. Az mindig bátran szembenéz! Egy grimasz neki az egész. Még itt vagyunk, még megvagyunk... Talán... talán meg sem halunk?! A szép halott... Lombhullás, holdfény, őszi éjszaka. A csillagok csak apró bogarak. A fák között didergő szél szalad, s már meg-megcsap az elmúlás szaga. Minden haldoklik. Új évszak lapoz egyre közelebb. Titkokat keres, félreütve a segítő kezet... Nem marad semmi, semmi, csak a rossz. Beteg a világ, jaj, nagyon beteg. Nincs már számára semerre se út, a segítő kéz ökölbe szorult. Hulló lomb, holdfény, csillag, rengeteg. Teli tüdővel kiálts egy nagyot: hátha fölérez még a szép halott. Szívroham Ágyam végében állt a halál, nagy, sötét szemét meresztgette. Gondolta, itt most nagyot kaszál, ahogy vergődő szívem leste. „Adrenalint! Adrenalint! Most föl kell vernünk a pulzusszámot!” - hallottam távolról az orvost, s futkostak köröttem a lányok. „Jaj! Meghalok!” - szakadt fel bennem, fújtatóként zihált a mellem, mert darabokra tört a világ. Csak az erős gyöngülhet így el, szembesülve a veszett hírrel: ha tükörbe néz, hát koldust lát.
