Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Pomogáts Béla: Magyar identitás - magyar irodalom
Pomogáts Béla egészségügyi miniszter, a földművelődésügyi, a hadügyi? Érthetetlen, miért gyöt- reti magát ezekkel épp az irodalom?” A magyar irodalom karakterével ismerkedő külföldi olyan parabolát kap oktatás gyanánt, amely - miként a pár vonással megrajzolt arc- és jellemképek - egyetlen merész lendülettel húzza meg az ábrázolni kívánt jelenség karakterét. A valóságos képen mindez nem sokat módosít: a magyar irodalom nyolc évszázados története során valóban igen gyakran kényszerült arra, hogy a nemzeti élet első számú intézménye, a közös törekvések első megfogalmazója és állandó képviselője, történelmi érdekek letéteményese és nagyszabású feladatok valóra váltásának szervezője legyen. És noha a jelenben működik, remélhetőleg jól működik a vízügyi hivatal, és léteznek más szorgalmas kormányzati hivatalok is, ez még nem jelenti azt, hogy irodalmunk minden további nélkül visszavonulhat a művészeti élet és alkotó munka belső körébe, s felhagyhat azzal a kezdeményező, javaslatokat tevő, közös cselekvésre mozgósító és a közélet minden dolgában szabadon bíráló tevékenységével, amelyet hagyományosan vállalt és végzett küzdelmes történelme során. A jelenről beszélek, és aki körülnéz a szellemi életben, az bizony megállapíthatja, hogy irodalmunk ma egyféle identitászavarral küszködik. Az elmúlt évtizedekben, az imént vázolt hagyományoknak megfelelően, irodalmunk kétségtelenül a nemzeti élet és szellem első számú letéteményese volt, az írószövetség közgyűlései vagy az írószövetségi választmány összejövetelei amolyan „kvázi-parla- mentként” tevékenykedtek, minthogy valóságos népképviselet híján elsősorban ezeken a fórumokon kaptak hangot a magyar nép panaszai és kívánságai. Az irodalmi életnek ezt az erősebben átprivatizált szerepét mára minden bizonnyal feleslegessé tette a bekövetkezett történelmi fordulat: elvégre, ha létrejöhetett a magyar jogállamiság, működik a magyar népképviseleti országgyűlés, nincs szükség arra, hogy az írószövetség pótparlamentként végezze a dolgát és az irodalom a nemzeti szuverenitás első számú intézménye legyen. Mindez érzékelhető a Magyar írószövetség és a többi írószervezet közéleti súlyának és hatékonyságának veszedelmes csökkenésében: ma már a politikai elit alig-alig figyel az irodalom javaslataira, észrevételeire és panaszaira. Mindazonáltal nemigen valószínű, hogy az írók, mint azt sokan tanácsolják, hajlandók lennének egyszerűen visszavonulni a műhely zártabb világába. Nemcsak az író politikusokra vagy politikus írókra gondolok, ilyenek különben bőven találhatók mind a kormányzati, mind az ellenzéki oldalon. A politizáló, kivált a politikai pártok elkötelezettségében csatározó írástudó kissé gyanús és ellenszenves személlyé vált az utóbbi évek során. Bizonyára nem véletlenül, minthogy az alkotó munka számára nélkülözhetetlen szellemi függetlenség és szuverenitás igenis megjelöl egy képzeletbeli határvonalat, amelyen túl ennek a függetlenségnek és szuverenitásnak a működése megkérdőjelezhető. Kétségtelenül akadnak írók, akik már régen átlépték ezt a bűvös vonalat, és ma már inkább a politikának: a hatalomra jutásnak, a hatalom megtartásának, mint az irodalomnak, a szellemnek az emberei.
