Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Magyarország irodalmi névjegye? (Egy antológiás „névsorolvasás” melléfogásairól)
TALLÓZÓ si Attila, Gergely Ágnes, Vasadi Péter, Tőzsér Árpád, Aczél Géza, Kovács István, Zalán Tibor, Baka István, Balla D. Károly vagy a prózaírók közül például Szabó Magda, Szilágy István, Székely János, Sütő András, Gion Nándor, Sándor Iván, Lázár Ervin, Bogdán László, Mózes Attila, Száraz Miklós György, Podmaniczky Szilárd, Körösi Zoltán, Kiss Ottó, Temesi Ferenc. Az utóbbiról jut eszembe, amit nehezen hozok szóba, mert senkit sem szeretnék politikailag inszinuálni, stigmatizálni, meg amúgy is nehéz ilyesmivel előhozakodni, de a CD-n lévők többsége alapján úgy tűnik, mintha a szelektálást ideológiai szempontok is meghatározták volna. Ugyanakkor vélhetően esetleges szempontok, pontosabban a szerkesztő szubjektív szempontjai (barátság, „e- gyütt focizás” stb.) is érvényesülhettek a válogatás során („Nem volt kedvem berakni. Nem figyeltem oda rendesen.” - idézi az előszó a korábbi, az alapul szolgáló hasonló válogatás előszavát.) Ezek közé sorolnám azt is, hogy az 1981-ben sajnálatosan korán meghalt Hajnóczy vagy az 1986-ban eltávozott Erdély Miklós itt van például, de az 1983-ban meghalt Illyés itt sincs. De ha a posztmodem előzményei oly fontosak, akkor akár Szilágyi Domokos is itt lehetne. Meglepő, némiképp érthetetlen, hogy egy-két esszéista, a kritikus Hekerle László is szerepel a szépírók között. Nagyon helyesen a fiatalabb nemzedék képviselői is jelen vannak, de hogy miért éppen ők, s nem mondjuk Bartis Attila, Jász Attila, Hizsnyai Zoltán, Cserna-Szabó András, Hazai Attila, Jónás Tamás, Orbán János Dénes, Lövétei Lázár László, Fekete Vince azt nehezen tudnám megmondani. Tudom én, hogy nem készíthető olyan válogatás, amivel mindenki elégedett lehetne, az ilyen listákat pedig bárki hosszan tudná bővíteni, variálni (sokak szerint bizonyára én is sokakat kihagytam). Miközben már a 66 is sokszorosa annak, a- hány magyar szerző iránt a külföld érdeklődést mutathat, de a 66 is elég nagy lehetőséget biztosíthatott volna - véletlenül sem az innen is egyet, onnan is egyet elv, vagy bármiféle kiegyensúlyozottság érvényesítésére!, hanem - arra, hogy a magyar irodalom többszólamúságáról, értékeinek változatosságáról egy sokkal gazdagabb, izgalmasabb képet (de legalább egy „Valamilyen módon átfogó betekintést”) nyújtson a lemez az idegen nyelvű olvasó számára. Azzal sem lenne semmi gond, hogy Kukorelly Endre „markáns” válogatási szempontjait tükrözi a névsor, hogy a saját kánonja szerint állította össze - ahogy Karádi Éva fogalmaz ha az lenne a címe, hogy Kukorelly Endre magyar irodalmi kánonja, s ha nem a magyar állami pénzekből valósult volna meg a CD (a Külügyminisztérium „magyar értékek külföldi bemutatása” pályázatára, annak támogatásával - olvasom az előszóban). Karádi Éva az említett interjúban elmondja azt is, hogy már meglévő fordításokat, korábbi antológiákat használtak csak, de az általam említettek többségének is vannak jobbnál jobb fordításaik, csak talán szélesebb körben kellett volna tájékozódni. És nyilván kényelmesebb és olcsóbb volt kész antológiákat felhasználni, mint egyes, esetleg frissebb fordításokat megkeresni, esetleg újakat készíttetni, különböző jogdíjkérdésekkel szembesülni, így azonban nemcsak a névsor nem képes „átfogó betekintést” nyújtani a kortárs magyar irodalomba, de gyakorta még a szereplő szerzőktől választott szövegek is esetlegesek, nem igazán jellemzőek. (Új Könyvpiac, 2006. október) Elek Tibor
