Irodalmi Szemle, 2006

2006/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (11) Magyar líra a két világháború között (tanulmány)

Grendel Lajos tézis, hanem átmenet is a következő éveknek a személyiség válságát kifejező költésze­téhez. „Költői pályájának ismeretében éppenséggel azt konstatálhatjuk, hogy az út, amelynek az Eszmélet egyik fontos stációja, szükségképpen az önvád, a bűntudat, a lelkifurdalás szakadékához, a Mama emlékével, az ifjúkor elkövetett és el nem köve­tett vétkeivel való viaskodás kietlen mélységeihez, végső soron egyfajta öngyötrő és önpusztító morálizáláshoz vezet.”(5) A személyiség válságának költészete. Az 1933 márciusában írott, kétszer há­rom négysoros strófából álló verse, a Reménytelenül ezekkel a megrázó sorokkal kez­dődik: Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Ettől a versétől kezdve József Attila lírájára mindinkább rányomja bélyegét el­hatalmasodó betegsége, magánéleti válsága, elmagányosodása és mardosó bűntudata. József Attila kései verseinek egyik legfontosabb témája a bűn. „Németh G. Béla az eg­zisztencialista filozófia bűnről készült elemzéseinek segítségével határozta meg a ké­sei versek bűnképzetét, s ezt az autentikus lét elmulasztásában jelölte meg” - írja Tverdota György<6>. De az autentikus lét elmulasztása miatt érzett bűntudat csupán e- gyik aspektusa József Attila „egzisztencializmusának”. Németh G. Béla Még, már, most c., József Attila egy kései verstípusát elemző tanulmányában olvashatjuk a követ­kező sorokat: „Az egyedi lét igénye az önértelműségre [...] a véges jövő tudatának je­gyében erősödött fel. Mégpedig oly egyéni léthelyzetekben és oly történelmi szaka­szokban a leghatalmasabban, midőn az isten központú világkép helyébe emberközpon­tú, isten nélküli, e világi világkép érzete, bizonyossága lépett [...] Az önértelmű, az au­tonóm létre való igényt jelent, s egyrészt a célosság, a célos létezési folyamat, másrészt a szabadság tételezésével, posztulálásával jár együtt. De midőn az időbeliséggel, a végességgel hozzuk korrelációba az egyedi lét önértelműségre, saját történelemre való igényét, célosságát és szabadságát, nem hajó­zunk-e már teljes vitorlával a heideggeri létbölcselet vizein? S nem visszük-e József Attila művét megengedhetetlenül közel a heideggeri gondolkodáshoz?” - teszi föl a kérdést a tanulmány írója, s végső soron arra a következtetésre jut, hogy a József Atti­la kései verseiből áradó magány nem metafizikai, hanem társadalmi gyökerű.(7) Úgy vé­lem, ez csak részben igaz. Mint majd látni fogjuk az olyan versei, mint a „Költőnk és kora” és még jó néhány más is, ezt az állítást cáfolják. De nem Németh G. Béla volt az első, aki József Attila kései verseinek egzisz­tencialista fogantatására felhívta a figyelmet. Megtette ezt már néhány évvel korábban Bori Imre is. „Amikor Bori Imre elsőként egzisztencialista költészetként határozta meg József Attila kései líráját, akkor egyúttal a magyar költőt a két legnagyobb egziszten­cialista író mellé helyezi - állapítja meg Sárközy Péter, majd Bori Imrét idézi: - »Ami­kor József Attilát a maga léte foglalkoztatja, a szó legszorosabb értelmében is egzisz­tencialista, Kafka és Camus szellemi rokona. A különbség csak az, hogy József Attila reménytelenségnek nevezte a benne növekvő, keletkező érzés- és hangulatvilágot. Ez

Next

/
Thumbnails
Contents