Irodalmi Szemle, 2006

2006/11 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1) (Dobos László és Talamon Alfonz regényéről)

Csanda Gábor

veggel való foglalkozáshoz kínálnak támpontokat, s így az olvasóvá való nevelésben lehet fontos szerepük. Ugyanez mondható el a visszatekintő jellegű, a valamely műnem legjavából összeállított gyűjteményekről, továbbá egy-egy elhunyt vagy kortárs szlovákiai magyar alkotó életmű-válogatásáról, fontosabbnak tartott müve újrakiadásáról. (Ezek értékét és maradandóságát olykor maga a könyv vonja kétségbe - a művet a változó irodalmi kontextusban nem újraolvasó-elhelyező, elemzést nélkülöző vagy egész egyszerűen hiányzó utószavával, s nem utolsósorban az illető könyv teljes visszhangtalanságával.)

A szlovákiai magyar irodalom iránt érdeklődő olvasó éppen ezért talán az irodalmi folyóiratokban - nem csak az Irodalmi Szemlében, a Kalligramban és a Szőrös Kőben vagy a 2006-ban indult Partitúrában, hanem a magyarországi, az erdélyi stb. magyar lapokban - tájékozódhat leginkább, mivel ezek kortárs irodalmi alkotások közlésével egyfajta mozgó irodalomtörténetként is szolgálhatnak.

Irodalom és valóság

A szlovákiai magyar irodalom és kultúra helyzete (specifikuma) és ennek megítélése elvonatkoztathatatlan a szlovákiai magyar identitástól, nemkülönben ennek folyamatos változásaitól, mely identitásváltozások természetesen e kisebbség története alakulásának következményei. A megtörténtek ismerete, a történelmi tapasztalat mint a kisebbségi önértéktudat alapja ebben a folyamatban az irodalmi mű hitelességének ismérvévé válhat, de legalábbis valamiféle követelményként merülhet fel e kisebbség képviselőinek önismeretére vonatkoztatva. „Mi egy olyan iskolát abszolváltunk, melyet mások nem jártak ki, melytől mások elestek” - írja Fábry Zoltán 1964-ben (Vallomás a rokonságról és az akadályokról). Ezzel Fábry egyrészt egy olyan irodalom körvonalait szabja meg, melynek elsődleges feladata beszámolni és számot adni a kijárt iskoláról, a kisebbségi lét megpróbáltatásairól, másrészt az ebből az irodalomból kihámozható tartalmat állítja reflektorfénybe. Esetenként azonban épp ez a valóságot, „a mi valóságunkat”, a szlovákiai magyar identitást megragadó tartalom válik az alkotás egyetlen vagy fő és ezért kétséges értékmérőjévé, szemben például azzal, amely - Zalabai Zsigmond egy 1988-ból származó megfogalmazása szerint - „belátná végre, hogy az irodalom nem mindig és nem föltétlenül »emberi dokumentum«, »tanúságtétel«, »őszinte szó«, »hiteles kitárulkozás«, »természetes életelv«, »állásfoglalás« - és tudom is én, mi minden még. Amely tudná azt is, hogy költ igénknek eredetileg ilyen jelentése is volt: kohol”. Zalabai itt amellett érvel, hogy az irodalom elsősorban fikció, teremtett világ, s hogy a tudat minden egyéb formáihoz, beleértve a valóságot is, csak közvetve van és lehet köze. A jó regény - fejtegeti egy dolgozatában Grendel Lajos (Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában; 1989) - „akkor is a csehszlovákiai magyar közösséget reprezentálhatja, ha szereplői Mars-lakók”.

Az irodalomnak mint szövegvilágnak két egymástól eltérő felfogásáról van szó; leegyszerűsítve: az egyik inkább a szöveg szövegszerűségét, tulajdon nyelvi