Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Duba Gyula: Parasztírónk a múlt századból (Sellyei József munkásságáról) (esszé)
Parasztírónk a múlt századból gadókészség általában odafigyel. A gyanútlan író a nagyhatalmú miniszterhez is hiába megy személyesen, segítségét kérve, az együttérző „szlovenszkóiság” ösztöne nem működik. Sellyei egyénisége mintha az alkotás elemi indítékára, a lényegére mutatna! Az írás lelkiségére, a zsigeri késztetésre és ösztönre, amely kényszerít, hogy az ember lénye értelmét és valósága természetét, mintegy a világ káoszában annak belső egységét kutassa és magához hangolja! Sellyei valóságképe és az életdarab, melyet nyelvi formába önt, amit szöveggé „teremt”, személyesen megélt s így közvetlenül igaz. Nem metafora, hanem realitás, igazság! Úgy utal az írás ősi indítékaira, a gyökereire, mintha az első emberi „kurjantás” visszhangja lenne. Nem céltalan, se nem örömteli, mert ösztönös és olyan mélyről jön, hogy talán tudatosulni sincs ideje, csak jelt ad! Műveiben ébred öntudatra a parasztvilág úgy, hogy már nem róla szóló ismeretet közvetít, hanem a törvényeit. Mintha önmagát fogalmazná! Nem intellektuális lencsén át vizsgálják, hogy leírják mozgástörvényeit, hanem önmaga szól és magáról beszél. A művek - regények - „lelkét”, persze az író sugallja, de esetében ez nem kimódolt, netán irányzatos sugallat, hanem ugyanaz a minőség, amelyet feltár. A balladák tejtestvére és a népdalok rokona, hozzájuk hasonlóan múlandó létű s mégis örök érvényű! Létük stigmáját viselve időtlenítik korukat és merevítik ikonná az időt! Az ikon kegytárgy, tisztelni kell s hinni benne. De mennyiben lehet hatékony része a jelennek? Amely talán nehezen tűri az álhatatosságot, a bizonyosságot! Jelenünk nyugtalan s a pillanat türelmetlen, újnak tűnő formákat imád hisztérikusan, aktuális jegyeit ajnározza! A becsvágyó képzelet boszorkánykonyhájának „föztjei” könnyen elfednek tartós, kiérlelt értékeket. A bulvártempós sürgés-forgás görögtüze elkápráztat s nem látjuk tőle a melengető tábortüzeket, klasszikus világítótornyokat, így temeti értékeit az emberiség s az élet önmagát. De néha jó megállni a rohanásban! Sellyéinél lehorgonyozni szívmelegítő. Szemére vethetnénk világa némileg ó- don patináját, melyet művei szövetén érzékelünk. De hiszen rengeteg „ódon” szöveg akusztikája nem idegen. Értésük és értékelésük azonban történeti látást és a múlt iránti érzékenységet követel. De ezzel a jelen alig rendelkezik! Sellyei formavilága anyagának természetét tükrözi. Ha megfigyeljük szemléletének az apró részletekre is kiterjedő gazdagságát és pontosságát, arra döbbenünk, hogy beleérzőkészsége - intuíciója - és realizmusa teljes értékű és klasszikus értelemben írói! Költői nyelvezete a népi gondolkodás értelmében pontos. Ámulva érzem szövegvalósága élő hitelességét! Olyan fogalmakra lelek, amelyek lappangva bennem éltek, szavakra, melyekről tudtam s mégis rejtőztek előlem. Őt olvasva a régmúlt fényeiként szikrázva felragyognak. Szövegeiben oly módon él egy letűnt világ - ahogy a nyelv képes őrizni az elmúlt időt! Fejetlenül vágtató időben nem könnyű felfogni a múlt hiteles tablóinak, ikonná merevült képének az értelmét. S mintha a történelem is mindent megtenne, hogy friss dolgok törmelékével, a napok „hordalékával” temesse be a tegnapot. Sellyei életművének „lelke” a vágtató történelemben is megőrzi a felvidéki paraszti sorsot, emberi sorsunkat!
