Irodalmi Szemle, 2006

2006/11 - Duba Gyula: Parasztírónk a múlt századból (Sellyei József munkásságáról) (esszé)

Parasztírónk a múlt századból

még a körülményekhez való alkalmazkodás is, cselekvés az élet fenntartása, a megmaradás értelmében. S a tettek a drámát képviselik, gyakran a végzetet. Az élet monotóniájában egy-egy erősebb vonás, váratlan esemény felfedi a lényeget. Sellyei írásmódjának gyökérzete az elbeszélés, a mese talajából hajt ki, melynek gerince a tettek sora, az emberi cselekedet. Hőse a cselekvő emberi lélek! Nincs másképp a Száz év magányban sem, csak az írói szemlélet különbözik. Márquez írói látása s anyagának természete teszi, hogy a végzetszerüséget könnyítő iróniával groteszk mesében és csábító-kábító szómágiában oldja fel. A drámákat egzotikus színek káprázata szövi át, és a tragédiák könnyed csodákban oldódnak fel. Sellyei „súlyosabb” egyéniség! Komorabb táj, drámaibb kor és nehezebb sorsok írója, másféle tragikus látás kifejezője, szenvedőbb lelkiséget birtokol. A mátyus- földi, a felvidéki parasztsors ihletett ábrázolója! Annak komor világában él, a tettek és cselekedetek részese, megéli-átéli a drámákat, melyeket elmesél.

Hiszen - folytatva a történetet - alig alkalmazkodik Bálint a szigeti élethez, máris veszély fenyegeti. A közelben leég Burás Vencel learatott gabonájának félke- reszt-sora. A gazda gyújtotta fel, hogy haszna legyen általa. A falu azonnal a lápi ember művének, bosszúnak véli a tüzet, ismét összegyűlnek, hogy keményen megbüntessék a szigetlakot. Bálint azonban jobban ismeri a lápot, felbukik csónakjuk mellett, és eltöri egy legény kezét. A parasztok meghátrálnak s a csendőrök is békén hagyják Bálintot. Parancsnokuk így beszél: „...maguk azt hiszik, hogy van rá joguk, hogy valakit elítéljenek és agyonverjenek?! No majd én vigyázok a maga csürhéjére, bíró u- ram! Majd vigyázok én arra a magányos emberre, akit maguk agyon akarnak verni. Ha csak egy hajszála görbül meg ártatlanul, akkor én majd intézkedek. Gazemberek! Barbárok! Parasztok!” A lápi ember a jó sors oltalma alá kerül.

Kivert ordas, a mezőség átka, a határban dolgozók réme lesz. Torzomborz, félelmetes alak, mesebeli szörny, „esténként a nevével ijesztgették az apróka gyerekeket, hogyha anyai parancsra nem akartak aludni menni!” Zsivány lesz Bálintból, elnyűtt ruhái helyett úgy szerez mást, hogy levetkezteti a mezőn dolgozókat, ha éhes és megkívánja, elveszi étküket. A lányokat, asszonyokat maga alá teperi, elsőnek Bakus Verát. Egykori nevelőjét, özvegy Kádár Verát is meglepi a földjén, „szolgabérét” követeli tőle és „el is verte” kegyetlenül. A Kaszabokat - egy Kaszab-fiú miatt kellett otthagynia a falut - kegyetlenül üldözi, menekülnek is előle, földjeiket sem művelik féltükben, s amikor az öreg Kaszab Vendelt mégis ott éri, eltöri a lova lábát.

Majd Bakony Julit teperte le. De ez a lány nem sikoltozott, megrémülve is szánakozva nézte a „vadembert”, aztán elébe állt: „Hát most mi lesz énvelem?” „Ki fog engem feleségül venni?” S végül: „Most már vegyél el feleségül!” „Jönnél?” „Úgy kell annak lenni - mondta a lány egyszerűen.” „Jönnél a lápra?” „Nem, gyere be a faluba.” „Nem, fél tőlem a falu.” Nem bűnös lélek, tudja, hogy félnek tőle, megbántott ember, s a megalázott lány melléje áll. Vállalja őt a falu ellenében, a szüleivel szemben is, kiköltözik hozzá a szigetre. Megnyírja és tisztába öltözteti, megesküszik vele a másik falu templomában és gyereket szül neki. Kosárfonásból,