Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csordás János: Vörös vonat (novella)
Csordás János vánították szándékukat: számolnak velem, céljuk van személyemmel kapcsolatban. Bizonyára nemsokára megteszik a következő lépést. Hogy mi lesz az, fogalmam sincs. Ennél a lépésnél tán többet megtudhatok. Éberségem fogytán. Felállók, járkálni kezdek, nagyokat ásítok, keveset aludhattam. Időzavarban vagyok, ehhez az állapothoz nehéz igazodnom. Hirtelen eszembe jut egy merész gondolat, leülök, aprólékosan eltervezem a megvalósítását- már amennyire zaklatottságom engedi. Kivitelezése egyszerű: alvást színlelek, midőn az a valaki élelmet hoz, aztán elkapom és szóra bírom. Igaz, leüthet, ezért veszélyes lehet az erőszak. Beszélnem kell valakivel! Most alkalom kínálkozik, nem szalaszthatom el, bármi legyen a következménye. Hosszú percek telnek el, szememet nem merem kinyitni, színlelem az alvást, fülemet hegyezem. Az ismert zajtól nem különítek el egyéb hangforrást. Kár, hogy az ember hallása nem olyan kifinomult, mint némely állaté. Ügyelek arra, nehogy véletlenül tényleg elaludjak. Elfog az álmosság, tapasztalom, néha-néha elszunnyadok. Nem szabad elhagyni magamat, nem nyomhat el az álom. Türelmem csökken, éberségem véges, erőfeszítést igényel figyelmem fenntartása. Szerteágazó gondolataim elhalnak, fejem meg-megbicsaklik, amire olykor feleszmélek. Szemem csukva, testem elernyedve, idegeim megfeszülve. Szeretnék megint elaludni, nagy szükségem lenne rá. Persze ágyban. Ha kihagyom ezt az alkalmat, lehetséges, hasonló nem adódna még egy. Félre az alvással, míg el nem kapom az ismeretlent! Rövid időre elalszom, ez a rövid idő lehetett akár egy óra is, vagy több. Nem tudom megállapítani. Körülöttem szerencsémre nem változott semmi, megbizonyosodom róla. A vonat monoton zakatolása a régi, mást nem észlelek. Helyemen maradok, nem változtatok testhelyzetemen, szememet újfent lecsukom. A kevéske alvás használt, érzem, éberebb tudok lenni. Feszült várakozással töltöm az időt, most kitartok mindaddig, míg fel nem figyelek az idegenre. Egyszer változtatok testhelyzetemen, alfelem zsibbad, nem törődöm vele. Szeretném a lábamat megmozgatni, nehogy csődöt mondjak zsibbadtságom miatt. Az idő túl lassan múlik, ráadásul eseménytelenül. Érzem, történnie kell valaminek. Testemen borzongás fut végig, amikor meghallom az ajtó halk nyitódását. Elszunnyadtam volna? Lépéseket nem észleltem. Koncentrálok, felkészülök a lecsapásra. Hiába vártam erre a döntő pillanatra, most mégis úgy érzem, nem vagyok eléggé felkészülve, valamit mintha kihagytam volna... Ama bizonyos megérzés! Izgatottan várok néhány másodpercet, emberem lépjen be a fülkébe. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy nem nyitom ki rögvest a szememet, fülemmel érzékelem a mozgást. De mintha nem hallanám a lépteket! Kinyitom a szemem, felpattanok. Pupilláim kitágulnak, cselekvésre készen állok. A fülkében rajtam kívül nincs senki, ez a felfedezés szinte mellbe vág. Az ajtó elhúzva, helyén tálalóasztalkán az étel. Még párolog. Ha most azonnal kilódulok a folyosóra, fellököm az ennivalót, amit nem akarok. Honnan tudhatta az az a- lak, mire készülök? Vagy a vonaton ez a szokás? Az ajtónyílásba tenni az élelmet?
