Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - Hogya György: Hullámtükör (novella)
Hullámtükör szakísértek a kabinomba. Abban a helyzetben nagyra értékeltem azt a tapintatos csendet, amellyel feladatukat teljesítették. Sajnos a kabinban sem sikerült úrrá leni azon a zűrzavaron, amely bennem uralkodott, sőt úgy tapasztaltam, hogy éppen a zűrzavar lesz lassan úrrá rajtam. Micsoda képtelen helyzet! Mintha nem is lenne igaz! Saját börtönömben vergődtem, s ennél a felismerésnél már csak az volt elkeserítőbb, hogy „tudtam”, ugyanazoknak a hibáknak az elkövetésére kárhoztattam! Ráadásul én magam adtam ötletet Omphalénak azzal, hogy megírtam a Melanival réges-régen történt esetet, amelyet aztán Omphalé szóról szóra újra rendezett. Igen, ami Omphalé jelenlétében történt velem, azt már egyszer megéltem Melanival, azzal a nővel, aki olyan kegyetlenül hasonlított Omphaléra, s aki szinte pontosan ugyanilyen módját választotta a megalázásnak. S nyilván, amiképp akkor óvatlanul beugrottam ennek a trükknek, és Omphaléval ugyanúgy, félő, hogy valamilyen más formában harmadszor is elkövetem majd, hiszen képtelen vagyok kilépni ősmodelli meghatározottságomból. Újra rosszul fogok dönteni, hiszen „saját” sorsom nyomvonalában leragadva ugyanazt reprodukálom, mint a parázsló pálcikával rajzolt végtelenített nyolcasok. Valaki meggyújtotta a pálcikát, és szórakozásból mindenféle alakzatokat rajzol a levegőbe, mindaddig, míg a parázs ki nem alszik. A szemlélő számára úgy tűnik, köröket és nyolcasokat lát, de az az igazság, hogy a pálcika végén izzó apró kis zsarátnok az az emberi alapmodell, amelynek nyomában a mi sorsaink ismétlődnek, megrajzolva az emberi őstípusok történelmét. Újra kellett gondolni a helyzetemet a hajóról, amely nem tudni, hova viszi a lelkemet, s Omphaléről, aki mégiscsak kierőszakolta belőlem ezeket a gondolatokat. Levetkőztetett és női ruhába bújtatott, ám ugyanakkor megszabadított önteltségemtől, s akkora alázatot váltott ki bennem, amelyre addig nem is gondoltam. Annyit íratott velem, hogy felmerül a kérdés: Lehet-e mindezek után még írni valamiről? Az itt eltöltött napok „termése” után már csak ismételhetném önmagam, pontosabban mindazokat az alaphelyzeteket, amelyeket Omphalé provokálá- sára találtam ki. Azaz ki sem találtam, hiszen mindez ott volt bennem, miképp Mayerben is ott volt az energia megmaradásának elve. Mindannyiunkban megtalálhatók az ősképek, az alapmodellek, a képlet, csak a körülmények kedvező konstellációjára van szükség, hogy felismerjük és felszabadítsuk azt a bizonyos meghatározott, testre szabott tudást. S mi van akkor, ha már mindent megírtam? Mi van, ha mindez felszabadult és „megíródott”? Nos, akkor valószínűleg elérkezett a Vég és az igazság felismerésének pillanata: azért nem lehet többet írni semmiről, mert mindennek már réges-régen vége van! A Halál utáni pillanatba kerülünk, s mintha a tenger milliárdnyi hullámainak