Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - Hogya György: Hullámtükör (novella)
Hogya György zaérve azt tapasztalta, hogy apja kómában fekszik, anyja pedig azért nem mondta meg az igazat, hogy ő zavartalanul végezhesse a munkáját. Két nap és két éjjel virrasztóit az apja mellett, akit végtelenül tisztelt és szeretett, míg végre az öreg kinyitotta a szemét. És ezért a pillantásért mesélte el az egészet. Az idős férfi már egy szót sem tudott szólni, de a pillantásában egyértelműen ott volt az üzenet: látod, megvártalak. Ezután meghalt, mintha valóban csak az tartotta volna életben, hogy még egyszer láthassa a fiát. Ez a történet járkált a fejemben, miközben megpillantottam szabadságom első figyelemre méltó nőjét. Ugyanannak a part menti étteremnek a teraszán foglalt helyet, amelynek egyik asztala mellől a partot nyaldosó sok millió hullám öngyilkos vergődését figyeltem. Talán egy korábbi barátnőmmel való hasonlatossága zavart meg. A tengerparton kávézó nő ugyanis megtévesztően hasonlított egy régebbi nőismerősömre. Lehet, hogy a mód, amellyel megnéztem őt magamnak, feltűnőnek, esetleg kihívónak tűnt, mindenestre viszonozta a pillantásomat, és mikor bátortalanul bólintottam, kedvesen intett, hogy menjek közelebb. Ekkor persze már tisztában voltam vele, hogy tévedtem, és nem azzal a bizonyos régi hölggyel hozott össze a sors, de gondoltam, kihasználom a lehetőséget, és legalább egy pár szót váltok első görög „ismerősömmel”. Nyilván hatott rám a nő szépsége, és az ismerkedést jó adag írói kíváncsiság, valamint kalandvágy is kísérte, mégis képtelen vagyok felidézni, volt-e, és ha igen, mi volt a döntő érv, hogy melléüljek. Miután bemutatkoztam, s elárultam, mivel foglalkozom, ő szempilláját lassan leengedve halvány, titokzatos mosoly kíséretében közölte, hogy Omphalénak1 hívják, s van egy hajója, amelyre meg is hív. Bár a meghívás meglepett, baljóslatú neve ellenére sem láttam okot arra, hogy elutasítsam, és utólag azzal vigasztaltam magam, ostobaság lett volna elvárni tőlem, hogy előre lássam, mi történik a következőkben. Az élet adta lehetőségeket mindig is képtelen voltam túlszárnyalni. A csónaknál két matróz várakozott, s cseppet sem lepődtek meg a jelenlétemen. Szó nélkül eveztek a nem messze horgonyzó hatalmas jachthoz, melynek oldalán ott állt a név: Omphalé. Valószínűnek tartottam, hogy a gazdag férje - esetleg barátja - róla nevezte el a hajót. A csónakban nem beszélgettünk, csak az egyre távolodó görög partokat bámultam. Eszembe sem jutott, hogy ez a távolodás mit jelent. A meglepően tágas, gazdagon berendezett szalonból szép kilátás nyílt a tengerre, s mi folytattuk a parton elkezdett beszélgetésünket. Omphalé élénken érdeklődött az irodalom iránt. Már megszoktam, hogy a nők nagy része szereti a beavatottság látszatát, s hol affektálva, hol bizalmas húrokat pengetve általában mindent megtesznek, hogy beljebb kerüljenek azon a körön, amely az irodalmárokat, különösen az írók szükebb társadalmát foglalja magában.
