Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Polgár Anikó: Emberfej, lónyak és tarka szárnyak
KÖNYVRŐL KÖNYVRE lomban kevésbé hangsúlyos, mint a magyarban, így a tanulmánykötetben is a magyarhoz viszonyítva kisebb teret kap a finn irodalom, fő témaként csak Pirjo Lyytikäinen és Tuula Hôkkä írásában jelenik meg. Az előbbinek a „groteszk számtanát” elemző tanulmánya Aleksis Kivi klasszikus regényéből, A hét testvérből indul ki, majd az ismert kortárs finn írónőnek, a filozófiai groteszket képviselő Leena Krohnnak a Pereat mundus című regényét veszi górcső alá. Krohn regényében - mely a menipposzi szatíra mai változatának is tartható - több szereplőnek van ugyanaz a neve, a név tehát nem garantálja az identitást. A Hlkan nevű szereplők különböző világokban élnek, különböző események történnek meg velük - HÍkan tehát a megsokszorozódott Ember, Leena Krohn Hlkanjai azonban a hagyományos értelemben véve mégsem allegorikusak. Tuula Hôkkä tanulmánya a groteszk jegyeit a finn modernizmus kiemelkedő alkotójának, Eeva-Liisa Mannernek a költői, próza- és drámaírói munkásságában mutatta ki. A groteszk háttérül ez esetben nemcsak a háborús élmények szolgálnak, hanem a női lét is: a testiség alapját Hôkkä szerint a nő alárendeltségéből adódó, megalázó patriarchális szokásokra történő utalások képezik. Képalkotásában Manner visszatér a groteszk vizuális alapjaihoz: a Kambrium-versciklusban a megkövesedett fosszíliákra úgy tekint, mint írásjelekre, amelyekből a geológiai korok és az evolúció egész története kiolvasható. A játékos groteszket képviseli Manner munkásságában pl. az Eurydike című pantomim, az Orpheusz-mítosz paródiája, mely műfaji meghatározása szerint „szomorújáték bábszínházak számára”. A kötet tanulmányai az irodalom mellett más művészeti ágakat (filmművészet, zene, színház) is érintenek. A filmművészeti tárgyú tanulmány, Pieta Voipio munkája is Örkény munkásságához, pontosabban a Tótékhoz kötődik, hiszen az Isten hozta, Őrnagy Úr című filmet mutatja be. A groteszk szélsőséges formái mutatkoztak meg a 20. századi zenében is. Schmidt Márta tanulmányában (mely sajnos csak részben tudja leképezni zenei betétekkel megtűzdelt előadását) elsősorban arra keresi a választ, hogy kifejezhet-e a zene valami zenén kívülit, vagyis lehet-e a zenének társadalmi szerepe. E kérdés kapcsán elemzi az allúzió szerepét Bartók munkásságában, valamint Ligeti György sokak által antioperának tartott Le Grand Macabre című zeneművét. Ez utóbbinak a témája, ahogy azt a librettónak az ismert középkori himnuszból származó első szavai („Dies irae...”) is jelzik, a világ vége. Schmidt Márta szerint a mű, melyet a napjainkban divatossá vált leszbikus és gay musicology képviselői is előszeretettel elemeznek, valójában dialógus az opera hagyományával. A nemi szerepek felcserélődését példázza az operába GePoPo szerepe, aki a szöveg szerint férfi, ám hangja koloratúr szoprán, mint például az Éj királynőjének Mozart Varázsfuvolájában. Egy másik szereplő, Go-go herceg tenor, de falzettet is használ, s az énekbe gyakran keveredik beszédhang is. A hagyományos operában a szerelmesek összeolvadását ugyanaz a hang jelzi, ám ez az összeolvadás egy tenor és egy szoprán énekes esetében természetesen nem valósulhat meg. Ligeti György operájában (talán ezt kiküszöbölendő) a férfi és női nevet vi
