Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Kulcsár Ferenc versei (Mene tekel..., R. C. levele Ó. H.-nak, Isten százmilliótrilliárd neve)
Kulcsár Ferenc versei Mene tekel... Hidd el, magyarázta O. H.-nak R. C. a dohányfüstben szenvedélyesen, hidd el, áthúzott verssor az életünk. Viszont ha ezt beismerjük, nincsen többé áthúzott verssor, csak teremtés van, áramlás és kegyelem. A kocsmában félhomály volt, söröskorsók koccantak aranygyűrűkhöz, verítékben úszott a csapszék, a fal, az asztal, s odakint az Isten éppen most rázta gatyába százmilliárdszor a világot. Én úgy látom, a világ ágbogába, ki- mondhatatlanságba döglünk bele mindannyian, válaszolta Ó. H. Abba, hogy e képtelen, kimondhatatlan világot kimondhatatlanul szeretjük, vagyis képtelenek vagyunk kimondani. Ennek a csapdának vagyunk a foglyai, ennek a mákonynak vagyunk a rabjai. Ezalatt Isten odakint ráncba szedte a világot, a két lánglelkű pancser pedig odabent újabb söröket rendelt. Majd egyikük, a zöldelméjűbb, vagyis R. C., elmerengve a sör valóságán, habzó éggel annak tetején, így beszélt: Attila is túl akart lépni e mai kocsmán, az értelemig és tovább, de hová jutott? Hiába hasonlított egyben-másban az Istenre, túllépett mégis a kocsmán, úgy értem, a mindenség kocsmáján, pedig abban benne foglaltatik minden hatalom és szépség, égi és földi egyaránt, sört igyanak abban, avagy nektárt, egyre megy. Ó. H. nevetett, kortyolt egyet a mindenség kocsmája tiszteletére, megjegyezve, hogy Attila istenhasonlatosság-vágya jogos volt, bár lehet, hogy Isten malmának roppant kövei olykor még a szépség koldusát is összezúzzák. Nem hiszem, felelte R. C., inkább olyan lett, mint a lerontott kerítés nélküli város, mint az az ember, akinek nincsen birodalma a lelkén, így meghalt benne az Isten is... Ezt
