Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Fried István: Felső-Magyarország (Szlovákia) a március előtti periódus bécsi folyóirataiban (tanulmány)
Felső-Magyarország (Szlovákia) a március előtti periódus bécsi folyóirataiban ismertetése, a magyar nyelv hivatalossá tétele körüli problémákról van szó. Ján Kollár 1827-ben A magyar önelnevezést kísérli meg értelmezni, az 1828-as recenzióról annyit mond a kötet, hogy „pikirt”. Egy 1810-es közlésben az úgynevezett (provokatív céllal meghirdetett) tübingai felhívás ismerhető meg. Az 1808-as pályakiírás a magyar nemzeti mozgalom reprezentánsait igyekezett „tesztelni”: mit válaszolnak a kérdésre, alkalmas és szükséges-e a latin helyett a magyar nyelv bevezetése az ország hivatalos ügyeinek (országgyűlések stb.) intézésekor. A legnevezetesebb pályázó Kazinczy Ferenc volt, aki érzékelni látszott a pályázat indítékait, a bécsi kormányzat taktikai elképzeléseit: jóllehet a magyar nyelv alkalmasságáról volt szó, a bírálók közé került a magyarul nem tudó, két kiváló szlavista, a szlovén Kopitar és a cseh Josef Dobrovsky, akiknek „szláv” érdekeltsége természetszerűleg nem egyezett meg a magyar pályázók „nemzeti” elkötelezettségével. S bár Kazinczy és Dobrovsky pályájának párhuzamosságai, a felvilágosodásból eredeztethető nézeteik némi rokonsága regisztrálhatók (Richard Prazák idevonatkozó kutatásai meggyőzőek), aligha vitatható, hogy a magyar nyelvi kérdést illetőleg különféle álláspontokat képviseltek. Míg a magyar nyelv mellett érvelők érvrendszerét vizsgálta a bécsi hatóság, élt az „oszd meg és uralkodj” habsburgi elvével, szlavistákra bízta ennek a kényes kérdésnek megítélését: hiszen a soknyelvű országban lassan kialakultak az egymásnak feszülő nyelvi nacionalizmusok. Az összehasonlító nyelvtudomány fejezetcímben ismét esik szó a magyar nyelvről is, de összességében jóval többször találkozunk szlavisztikai, mint hungarológiai tárgyú nyelvi/nyelvészeti recenziókkal, fejtegetésekkel. Ennek talán az is lehet a magyarázata: Bécs törekedett arra, hogy a szlavisztikai kutatások középpontja legyen, és az 1840-es esztendőktől kezdve, nem utolsósorban a bécsi szlavisztikai tanszék munkálkodásának következtében, jó darabig betöltötte ezt a szerepet. A háttérben nem lehet nem fölfedezni a politikai indítékot; a XIX. században már eléggé nyilvánvalóvá vált az orosz és ausztriai érdekek ütközése, részben a balkáni kérdésben, részben a Monarchia szlávjainak mozgalmaira tekintettel. A később pánszlávnak minősülő hivatalos és még inkább nem hivatalos törekvések a nyelvrokonságon alapuló egységben gondolkodtak, és végső soron orosz irányítású szláv birodalomról álmodoztak, amelybe az ausztriai és magyarországi szlávok is beletartoztak volna. Nemcsak a magyar közvélemény riadt meg Észak rémes árnyaitól (mint ezt Vörösmarty verséből tudhatjuk), hanem a bécsi kormányzat sem nézte nyugodtan az orosz befolyást a Balkánon. Igaz, a Bécs sugallta ausztro- szláv elképzelések ennek ellene látszottak szegülni, ám az ausztroszláv elgondolások a magyar nemzeti mozgalom ellenében (is) szerveződtek. Az érdekellentéteket áthidalni igyekvő birodalmi patriotizmus nem bizonyult hatásos ellenszernek, sem a XIX. század elején, sem erősen módosult formájában a kiegyezés után. Ez a többszörös megosztottság, szövetkezési kísérlet nem volt képes eljutni az érdekek kiegyenlítődéséhez, a nemzeti mozgalmak hasonló frazeológiájuk ellenére a művészeteket, a tudományokat átpolitizálták, nem kedveztek sem a politikai, sem a kul
