Irodalmi Szemle, 2005
2005/9 - Duba Gyula: Hangulatok 4.
Duba Gyula közve oldalt csúszik, kitér neki és tovább halad. De egyenesen a két óriás közé igyekezett! S akkor úgy véltem, talán fennakad, s a bömbölő víz körülörvényli s úgy hagyja, fennakadva! Nem ez történt. A korona abszurd ágai kusza halmazával, a ka- zalnyi absztrakt ábra, mint egy hihetetlen látomás, beúszik a hajók közé s szinte fel- üvölt! Nem akadhat fel, mert a víztömeg megragadja, begyömöszöli a hajók közé, hogy elveszejtse, s az óriás egyre ordít, recsegve és pattogva üvöltöz, nagy döndü- lésekkel kiáltozik, s a felemelkedő törzs gyökérzete a magasba lendül és vadul rázza göbbedt karjait, vinnyogva sikít, mintha fenyegetőzne, hasítaná az acéltesteket, betörne az alsó ablakokon, ám a hajók nem vesznek róla tudomást. A kísértetiesen kapálózó ágcsonkok víziója eltűnik a hajótestek alatt, s a mélység úgy szívja-húzza magába a törzset, mint tehetetlenül kapálózó gyereket az örvény. Az őrülten ellenkező gyökérzetpolip még tiltakozna, lázad egy pillanatra, aztán olyan könnyedén eltűnik a harsogó örvényben, mintha sosem úszott volna az áradó folyón. S a híd forgalma, a város hétköznapja, a dombon a Vár évszázadai nem vesznek észre semmit! Minden lohol, morajlik, gondjaitól űzve tesz-vesz tovább. Az ember teszi dolgát s csak magára ügyel. Jámak-kelnek, gépiesen beszélgetnek és keveset gondolkodnak, néznek, ám alig látnak, mert mindent ismernek, mindenről vélekednek, sokat tudnak, ami mindennapi és megszokott. A folyón ekkor tűnik fel a Loch Ness-i szörny! Testéhez képest kicsiny, ragadozó fejét magasra emelve érkezik Dévénytől, mintha kémlelné a várost, melybe beúszik éppen, majd alámerül és a háta, a farka bukik fel a folyóból. Tízméternyi hosszú, állandóan hullámozva halad, mint valami élő és célratörő, hatalmas szí- nuszvonal, ismét a fejét emeli magasba és megszemléli a hidat s a két hajót. Többszörösen görbült törzsű, hatalmas fa lehet, ősállatszerű és szabálytalan, a fejrész s a farok felé vékonyodik, gyökere nincs, csodalény vagy csalóka látvány, alámerül és felbukik, sosem mutatja egész testét! Amikor fejét a magasba tartva maga elé néz, annyira életszerűen szörnyeteg, hogy elállt tőle a lélegzetem. Nem messze a parti korláton fiatal pár ül szemben egymással, nézik egymást, alig beszélgetnek és gyakran érintik, karolják egymást. Megszólítanám őket: nézzétek, fiatalok, ott úszik a Loch Ness-i szörny! De nem teszem, tudom, mosolyogva mondanák s kissé lenézően:- Ugyan... csak egy úszó fatörzs...! Szeretném, hogy a hajók közé ússzon, ahol korábban eltűnt a másik látomás, de nem... elhalad mellettük, távolabbi céljai lehetnek. Sokáig nézek utána, s arra gondolok, hogy a furcsa jelenség végigúszik Közép-Európán, a Vaskapun át eléri a Balkánt, s végül a Duna deltájánál a Fekete-tengert talán. Hosszú útján meglátja- e valaki s felfigyelve rá felkiált: Nézzék, a Loch Ness-i szörny! Sokáig nézem, ahogy viszi a folyó a „gyülét” a tenger felé. Nemsokára bealkonyul, a város fényleni kezd, a víz sötétbe vész. S ez félelmetes! Halljuk háborgását, felmorajló fenyegetését, de nem látjuk tömegét, mintha egy kiszámíthatatlan óriás tépelődne magával. Nem tudjuk, mit akar!
