Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: „Esztétikai érték és közösségi felelősség ” (beszélgetés Görömbei Andrással)
TALLÓZÓ bér Istenhez való viszonya vagy az Isten-eszmével való küzdelme éppúgy, mint öröme és bánata, szegénysége vagy kiszolgáltatottsága. De éppígy tárgya lehet az alkotó közösségének a sorsa is. Nincs tehát irodalmon kívüli terület. Én azért hangsúlyozom állandóan az irodalom személyiség és közösségformáló erejét és küldetését, mert az utóbbi évtizedekben az irodalomnak ez a túlbe- csülhetetlen értéke és lehetősége háttérbe szorult a nagyközönség tudatában. Ráadásul az irodalomnak ez a leértékelése, lebecsülése szakmai közreműködéssel történt. Nemcsak a média és a nyers politizálás szorította háttérbe az irodalmat, hanem az írók és irodalomkutatók magatartása is. Divattá vált annak a hangsúlyozása, hogy az irodalom ne jelentsen semmit, hanem csak legyen. Hogy az irodalomnak az ügynélkülisége az üdvössége. A regényíró ne akarjon mást, csak regényt írni. Nem népben és nemzetben kell gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban. Úgy hangzanak ezek a sokat idézett mondatok, mintha valóságos alternatívákat fogalmaznának meg az irodalom autonómiájának a védelmében. A maguk helyén sokszor azt is tették, de a szövegösszefüggések nélkül szállóigeként használva nemesítve már azt sugallják, mintha a jelentés, az ügy, a szándék, a közösségi érzés sértené az irodalom autonómiáját. Pedig ez éppen fordítva van. Az irodalom autonómiája éppen abban nyilatkozik meg, hogy semmiféle emberi problémát nem zár ki a maga világából. A világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek sokasága bizonyítja azt, hogy a jelentés és az ügy egyáltalán nem ellentétes az esztétikai megalkotottsággal, a műalkotás autonómiájával. Azért hangsúlyozom annyiszor az általad idézett gondolatokat, mert azt tapasztalom, hogy az irodalom becsülete alászállt a szélesebb közönség tudatában. Az irodalmat legfeljebb a szórakozás eszközének kívánják tekinteni, s ezáltal éppen egzisztenciális értékéről mondanak le. Az igazán nagy műben pedig mindig valami fontos emberi ügy jut léte fényébe. Ez a fontos emberi ügy lehet egy hangulat is, egy gondolat is, egy érzés is, s lehet a közösség sorsa miatti felháborodás is. Ha önként mondunk le az irodalom személyiség- és közösségformáló hatásáról, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy az embereket nem érdekli az irodalom. Ha a költőt kizárólag a nyelvkomikussal helyettesítjük, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a mű hatása csupán addig tart, amíg a komédiázás zajlik. Ahhoz, hogy a mű a személyiségünket és közösségünket formálja, alakítsa, hogy horizontunkat kitágítsa, gazdag és összetett esztétikai értékvilágra van szükség. Ennek nagyon fontos eleme lehet természetesen a játék is, de van olyan emberi léthelyzet, amelyiket nem lehet kikacagni, nem lehet játékkal sem feloldani, sem kikerülni. Egyébként az irodalom személyiség- és közösségformáló erejét a modern irodalomelmélet egyes megállapításai is messzemenően igazolják. Heidegger alapján Gadamer és Jauss világosan kifejtette azt, hogy a mű befogadásakor az olvasó horizontja a műalkotás hatására megváltozik. A nagy művészi alkotások kitágítják az úgynevezett „elvárási horizontunkat”, új világot nyitnak ki előttünk. Ez az újdonság, változtató, formáló hatás azonban nemcsak a megalkotottságból szárma
