Irodalmi Szemle, 2005

2005/9 - Duba Gyula: Hangulatok 4.

Duba Gyula sze viszi a víz sodra, a zavaros vízben zsákmánya is kevesebb. Lemerülései és fel­bukkanásai között duplájára nő a távolság. De így sem eredménytelen! Csőrében félkamyi fehér hallal előttem merül fel éppen, nem bír a ficánkoló hallal. Ismét alá­merül, a mélyben könnyebben elbánik a busával? Amikor felbukik, már nincs a csőrében a hal, elégedetten rázza a fejét, nyakát nyújtogatja, mintha a derék bu­sa éppen lecsúszna a torkán. Tovább sodorja a víz, a híd közelében ismét felszáll, alacsonyan, nehézkesen repül nyugatnak, feljebb kezdi ismét a halászatot, s a gyors víz sodra újra a híd alá viszi! De ma már nincs itt, biztosan idegeire ment az áradás. Éjszaka hatalmasan megnőtt a víz szintje. A kikötőnél a mérőműszerek jelzik, hogy az áradás huszon­négy óra alatt kétméternyit emelkedett. A grafikon vonala a milliméterpapíron mere­deken emelkedik, átkúszott a hétméteres szinten, s most kissé megnyugodva halad tovább. Láthatatlan összefüggés van a nyugatról zúduló víztömegek és a vékony vo­nalka között. Rejtélyesnek tűnhetne, de a járókelők, bár nézegetik a grafikont, nem gondolnak rá. Tudomásul veszik, mindennapi tényként, hogy a folyó szintje hét mé­ter fölé nőtt, egyetlen éjszakán megdagadt, mint a rosszindulatú beteg sejtek vegetá­ciója, ám nyugtalanságra nincs ok. Az ijedelmek kilenc méter után következhetnek... Az agyagszínű, egyre vadabbul kavargó víztömegben azonban ott bujkál a fenyegetés. Némi képzelettel megsejtjük benne a vészt! Mint sötét felhőben a vi­har, úgy rejtőzik a folyóban az özönvíz. Megfér partjai között, de... mi lesz, ha emel­kedik? Nem tudjuk, mi történik ott messze nyugaton, ahonnan érkezik, még minden lehet belőle! A túloldalon, ahol legalacsonyabb a part s a vízig zöldelő bokrok és ku­sza fák tömege nyúlik, bár nem látjuk, mert a zöld vegetációba vész, már kint van a víz! Az egykori Pöcsni lapálya a legalacsonyabban fekvő árterület. Ahogy a folyó tömege növekszik, a víz sietni kezd! Nyugodt állapotában alig érzékeljük, hogy fo­lyik, ránctalan, sima felszíne alig csúszik, lassan tolódik délkelet felé, jól meg kell néznünk, hogy bizonyosak lehessünk, nem állóvíz! Most rohan, mint az eszeveszett. A fizikus azt mondaná, egyszerű, nő a nyomás s a víztömeg, míg a meder kereszt- metszete azonos, tehát törvényszerűen gyorsul a folyás! Ám hagyjuk a természeti törvényt! A látványt figyeljük, melynek nem kell érthetőnek lenni, hogy nagyszerű és elbűvölő legyen. S egyben nyugtalanító! A látványos természeti erők nyugtalan­ságot keltenek bennünk, mintha ösztöneink tudnák, hogy tehetetlenek vagyunk velük szemben. A fellázadt folyó látszólag engedelmesen járja a maga útját, megfér korlá- tai-partjai között, de roppant nyugtalansága jelzi, hogy másképp is lehetne... s talán lesz is! Régebben volt, hogy kezünkkel érinthettük a vizét, kiszámíthatatlanul rom­boló, féktelen tömegnek mutatkozott, mely már nem ismer törvényt, talán a véletle­né sem érvényes rá! S a város reszketett, tehetetlenül a végzetre gondolt. Az emléke­zet felidézte azokat az évszázados szorongásokat, amelyeket a folyó okozott, a város ösztönei újraélték az összeomló épületek robaját, s mintha a Lőrinc utcán, a Prímás palota oldalán lévő rovásokon megszólalnának az évszámok: eddig ért a víz...! A folyó valahol messze nyugaton önkényeskedett, mint a középkorban a vá­

Next

/
Thumbnails
Contents