Irodalmi Szemle, 2005
2005/8 - TALLÓZÓ - Alföldy Jenő: „Mindenség summáslegénye” -Nagy László költészetéről
TALLÓZÓ Nagy Lászlónak van egy tíz évvel korábbi verse is József Attiláról, Az örök hiány köszörűjén címmel. Már ennek írásakor érezhette, hogy nagy kockázatot vállal, aki József Attila nyomába lép - az önelégültség nem arathatja le a nagy költő vetését. „Jaj annak, aki gyönyörűt vár, / szabad levegőt őrülten áhít” - figyelmezteti önmagát és kortársait. Igaz és szép az a vers is, de a nagy fölismerés ezé a későbbi költeményé. Ekkoriban tudatosodott Nagy Lászlóban, hogy amit „bartókiság” néven emlegetnek az ő költészetével és Juhász Ferencével kapcsolatban, azt elsősorban József Attila közvetítő szerepének köszönheti. (A centenáriumi rádióadások egyikében hallhattuk Fejtő Ferenc tanúságtételét arról, hogy Bartók megvallotta József Attilának: ami én vagyok a zenében, az vagy te a költészetben. Ez volt a legnagyobb elismerés, amelyet életében kapott a költő.) A húszas és harmincas évek fordulóján írt, népdalból, népballadából táplálkozó verseiben József Attila fölfedezte a szürrealizmus merész asszociációit, s már a korai Tiszta szívvel idején ráérzett a szerelem, a halál s a szabadság - az etikai és a létkérdések - közös gyökereire. A folklórhatás a felszínen kevéssé tapintható Nagy László e költeményében - az önelemző és a József Attila-i müvet részleteiben megidéző szerkezet, az intellektuális tartalom, az időmértékes elemekkel kevert, rövidebb és hosszabb sorokat szabadon váltogató, tagoló ritmus és a gyakori áthajlítások a modern, intellektuális versépítkezés sajátosságaihoz tartoznak (a mondat kilenc ízben ível át a sorhatáron ebben a versben). A mélyben mégis jelen van és működik az ősi, népköltészeti hatás: érződik a versbeszédnek a természetes lélegzetvételhez és a költői indulathoz igazodó ritmusában s az alliterációkban. (Figyelemre méltók azok, amelyek fogalmi ellentétet alkotnak, például a tudtad-téboly esetében, vagy ahol a József Attilát idéző szép szó jelzős szerkezetet kiegészíti a szívvel s így hangtanilag mintegy szétolvasztja a nemes anyagban az emberárulók szutykát). A legfontosabbak ezúttal is a metaforák, ezek a tökéletes kis műalkotások a nagy egészben. Olyanok, mint a villámló tálból etted a halált, amelynek miti- záló, népmesei merészsége onnan ered, ahol a táltos csikó parazsat eszik. Vagy a Min- denség summáslegénye, amely a sokáig egyoldalúan „proletárköltőnek” feltüntetett költő erős paraszti kötődéseire utal, nemcsak a szegényember-versekre és a falut megjelenítő költeményekre, hanem a paraszti kultúrát a nemzeti műveltség alapjának valló megnyilatkozásaira is. Nagy László esszéiben tallózva olvashatjuk, hogy „A népdalban minden megtörténhet, akárcsak a legmodernebb versekben.” (Szálon megyek...) Minden megtörténhet a József Attila! című versben is: mint a népmese obsitos katonája a szétdarabolt halottat, Nagy László összeszedi elődje szétszórt csigolyáit és összeforrasztja, s így idézi maga elé a remény eleven védangyalát, mint kikezdhetetlen Egészet. {Magyar Napló, 2005. július)