Irodalmi Szemle, 2005

2005/8 - TALLÓZÓ - Alföldy Jenő: „Mindenség summáslegénye” -Nagy László költészetéről

TALLÓZÓ

ALFÖLDY JENŐ

„Mindenség summáslegénye”

Először a képernyőről hallottam a verset, Nagy László saját előadásában, a hatvanas évek közepén, Költészet Napján. Fölszegett fejjel mondta a világ szemébe, szinte dacolva az „emberárulókkal”, s csak az utolsó szavaknál enyhült arcán a szigorú feszültség: „erővel győzze a szív, / szép szóval a száj!”. Versmondásában nem legyintett meg a harsányság másoknál oly gyakran fölrémlő kísértete, s a sorok közt nem okoztak fájó törést a vers testét szétdaraboló hatásszünetek. Mégsem sikkadt el a mű pátosza, más szóval a „szenvedélyes beszéd” (ez az ő kifejezése), nem mosódott el a gondolat logikai és ritmikai tagolása, mint a divatosan prózára hangszerelt versmondásban, s a pompás rímek is jól hallatszottak. A költő arcával is mondta versét, de nem színészkedett: kordában tartva vitte céljába, szívünkbe az indulatot s a vele szinkron gondolatot. Érzékeltem a drámaiságot - a vers szikrái két pólus közt lobbantak föl. Egyik oldalon a kétségbeesés, amiért ennyire „megváltat- lan” a létünk, s a kételkedés abban, hogy József Attilának érdemes volt-e a romlott világgal szembeszállva szépre és jóra törekedni. Másik oldalon a fohászban kifejezett bizakodás, a kételyek cáfolata, hogy igen, van értelme a szép szónak, a remény - ez József Attila búcsúszava - nem veszhet ki a szívből, a költészet, a képzelet érdes munkája folytatható.

Mint minden nagy műben, ebben az ódában is a szerkezet a meghatározó érték. Kettősség jellemzi ezt a struktúrát. Egymással párhuzamosan bontakozik ki József Attila és Nagy László léthelyzete, és ugyancsak párhuzamot alkot a szkeptikus- ság és a remény. A mű kezdetétől a végéig, egészen az utolsó sorokig nem oldódik föl a kétség - egyre nő a feszültség. De az ódái lelkesültség sem hagy alább. A kételkedést éppúgy megújuló impulzusok táplálják, mint a bizakodást. A beszélő tudja, hogy József Attila önveszélyes játékot vállait a költősorssal, mely méltán nevezhető önrombolásnak. Pokoljárása éppoly kockázatos volt a társadalmi harcok színterén, mint a lélek titkaiért alászálló pszichoanalízisben vagy a kétségbeesett ideálkeresésben - utópisztikus reményeiben éppúgy, mint szerelmeiben, sőt, magában a műért folytatott küzdelemben is. NagyLászló nemcsak a hősiesen vakmerő kockázatot látja József Attilában, hanem a végső kiábrándulást, a hitevesztettséget és a vereséget is: „Dögbugyor a vége e pokoli útnak, / ott a hit is kihalt, / hiszen te tudtad: / álmaid orra buktak”. Ennél súlyosabb vádat nem is vághatott volna oda saját korának a hatvanas években, az „épülő-szépülő ország” politikai illúziógyártóinak. Nagy László